...mindeközben Hollandiában

Barcelona, tűző nap, 17°c. A hajam tökéletes. Drei Wetter Taft. Amszterdam, fátyolfelhők, metsző hideg, 9°c és a frizurám még mindig tart. Drei Wetter Taft. Delft, köd, erős szél, 4°c. A frizurám pocsék, de ez nem történt volna meg, ha valóban használom a Drei Wetter Taftot. 

Barcelona/Amszterdami reptér/Delft

A gyanút keltő ojjektum

A múlt héten Delftben jártam, hogy a diplomamunkámról számot adjak az ottani konzulenseimnek. Nem jutottam túl messzire vele, mert már a barcelonai reptér biztonsági kapuján lekapcsoltak; a prototípusom ugyanis fennakadt az átvilágításon. Több okból is kínos volt ez. Egyrészt, mert éreztem, hogy a bolti bevásárlásból, a dél-amerikai szappanoperákból és a youtube videókat megelőző reklámok szlogenjeiből összecsipegetett spanyol nyelvtudásom itt kevés lesz. Aztán meg mert erős volt a gyanúm, hogy nem egy a mérnöki pályáról letért reptéri vámost vet majd elém a sors. Harmadrészt, mert hitték is meg nem is, hogy ezt a bomba-szerű kütyüt én terveztem. Bár meg szerettem volna nekik mutatni, hogyan is működik, de a számítógépemhez nem engedtek nyúlni. Mire végül kerítettek egy angolul értő vámost, már két motozáson (egyik célzottan a hajamra irányult, mindig azt gyanítják, hogy az a csempész közegem) és egy VIP szobás átvilágításon voltam túl. Ez a katalán is Yodától tanult angolul (vagy Yoda maga is spanyol volt?-erről hallgat az előzmény-trilógia). A lényeg, hogy mindent kijelentő módban kérdezett és létige a mondat végén (ha valaki nem ismerné, azoknak itt egy Yoda-English fordító: http://www.yodaspeak.co.uk/). Emiatt tökéletesen másra feleltem, mint amire kíváncsi volt, az pedig nem a legjobb, ha az ember lánya felfegyverezett rendőrökkel van szegélyezve. A prototípusom ismertetését sikeres főpróbának konstatáltam; most már jöhet a hollandiai ősbemutató!  

Mikor végre begördült a vonatom Delftbe, késő volt már és az északi szél röhögve sűvített át a kabátkámon egészen a csontomig. Ezen a napon nem csak terroristának, de teljesen hülyének is néztek...kétszer! Először Barcelonában, mert kabátot viseltem, néhány óra múlva meg Delftben, mert hogy ilyen vékonyat. Hogy a velőmig hatoló jeges szél okozta vagy a fehér vattacukor ködben átsejlő száz meg száz bicikli, amott meg az azt átdöfő középkori templomtornyok színházi díszletbe illő látképe, mindenkinek a képzeletére hagyom, de a szememből feltarthatatlanul potyogni kezdtek a könnyek. 

Ha valami, akkor a bicikli kultusz hiányzik Katalóniából; két év alatt nem tudtam semmi olyan galádságot elkövetni tekerés közben, amivel kivívtam volna akár egy sajtfejű autós dudaszóját vagy rosszalló tekintetét. Éppen ellenkezőleg, lelassítanak, ha elhaladnak egy biciklista mellett, némelyik még egy mosollyal is megtoldja. 

Hát eddig sem tudtam éppen elbújni Mataróban, de azzal, hogy egy lettem a négy városi biciklista közül, a rejtőzködésemet teljesen ellehetetlenítettem. Reggelente a vezetőiskolák autóit használom safety carként -mögöttük biztonságban ellavírozok a cirka 12 mázsa fémet használva sáncnak a többi autóval szemben. Cangásként, és most szerintem minden két keréken járó nevében beszélek, a rémképek legveszedelmesebbike a parkoló autók hirtelen rád nyíló ajtajai. Viszont trónfosztásról kell beszámolnom; a zombi-üzemmódba kapcsolt okostelefonozók a természetes ellenségeim közül immáron az elsőszámúak. Van, hogy 2 km/h-val csoszog át az úton, máskor meg a bicikli úton felejti magát, mert a whatsuppozás (a lehető legmagasabb tudati fukció) a teljes agykapacitását leköti, így nem futja már arra a a központi idegrendszerének, hogy a továbbporoszkálásra parancsot küldjön. És ilyenkor jön részemről a satufék, ami esőben (a fékpofák hatásfok csökkenése okán) egy -a canga nyergéből való- tigrisbukfencben végződik. Bár én majdhogynem az élettel összeegyeztethetetlen sérülésekkel távozok a Föld nevű bolygó légteréből, a zombi -legenyhébb helyzetváltoztatást sem produkálva- az LCD kijelző fényáradatának vonzásában él tovább. Az okostelefonozók nem mindenhol közveszélyes faj ám. A hollandok kezéhez is hozzánőtt a tapiteló, de az ottani kerékpáros kultúra mélyebb gyökerű annál, minthogy egy ilyen trend csorbítana a biztonságos és hatékony működésén. 

Hanh, az én dögös vietnámi építész barátosném osztotta meg velem az ágyacskáját. A képek minősége joggal megkérdőjelezhető, de Vintage (avagy lehasznált, de sok pénzért megvenni még menő) kategóriában eséllyel indulhatna.

Sztárfotók (Vintage kategória)

A nappali prezentációk után esténként stafétabotként adtak kézről-kézre; Delft turném állomásai az egykori lakhelyeim voltak; első este az egyetemi diák-kecóba voltam hivatalos, másnap a farmra, harmadnap a hippi kommunában hódoltunk a nem tudatos borfogyasztásnak, ami általában bulikba torkollott. Delft műszaki egyetemi város, másnéven Menville, vagyis férfiből túlkínálat van, lányokból meg túlkereslet. Ha más nem is, de a BMEs mikroökonomía előadásból megragadt, hogy az árupiaci túlkereslet a jószág (értsd: nő) árszínvonal emelkedését idézi elő. Így én, mint már korosodó -26 éves- is a versenyzők célkeresztjébe kerültem. Meg kell hagyni, hogy olyan kockás volt némelyik fiúcska hasa, hogy az ember jányának kedve szottyant matek példát oldani rajta. Viszont mi, Hanhnal egy évjárat vagyunk, így csak legyintettünk a Sixtusi-kápolna megelevenedett, szőke fürttű rózsaszín angyalkáira. És táncoltunk, egyre csak táncoltunk... Már mallott a pitty, mikor hazatekertünk, ami valószínűleg nem volt zökkenőmentes, mert még napokkal később is újabb, ismeretlen eredetű, 8 napon túl gyógyuló zúzódásokat és véraláfutásokat fedezek föl. Ezen a héten 5-ből 0-szor sikerült reggel időben beérnem a céghez, ami jól szemlélteti az alkohol bevitel és tánc fárasztó igénybevételének szinergiáját.

2. számú (AKA perdöntő) bizonyíték

A csizmám a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy nem volt gyenge a rongyrázás. Az, hogy letáncoltam a talpát, felvállalom. Na, de ki rágcsálta meg a sarkát? Fogmélyedések és harapdálás nyomok őrzik ilyen jellegű bántalmazás emlékét. Rejtély marad, mert nem tértem vissza a merénylet színhelyére (többek közt azért, mert nem emlékszem, hol is van az). Szemelvények a másnap reggeli bevásárlólistámról: sajt, tej, tojás, csizma. 

...and the show must go on

Helyszín: eldugott tengerparti falu, Barcelonától pár kilóméterre. Az utcáit kínai és annál sötétebb pigmentekkel rendelkező feketemunkások árasztják el, akik Zara ruhákat varrnak a helyi, már hivatalosan 15 éve üzemen kívül helyezett textilgyárban. Korahajnalban még a varrógépeket is hallani; az egyik díszítő öltőprogram lüktetése egy másik ütemkihagyásába símul, míg a szegélyező varrás ciripelése és az egyenes öltések monoton leütései a szervomotor zümmögésével zsibbasztó zajjá tömbösülnek. 
És adott egy idegen lány; fehér bőr, szőke haj, a helyiek nyelvét nem beszéli. Több film alapja is lehetne ez, nekem mindjárt három is eszembe jutott (további forgatókönyv ötlet jöhet levélben vagy a bejegyzés alá):

1. Lehetne egy jó kis vanília, valami Valentin-napi edisön, ami egy textileket szállító feka és egy hóka kelet-európai diáklány közti elsöprő szerelemről szól. A kemény srácról persze úgy olvad le az macho, mint after eightről az étcsoki, és belül minden maga a cseppfolyósodott báj és romantika. Lenne benne egymás karjaiba futás a tengerparton (szigorúan slow-motion), vizes poló csiccsegése, nedves, vágytól remegő ajkak egymásba olvadása a hullámok közt (hm, kíváncsi lennék, ez eszébe jutott-e már valakinek is? Kétlem, annyira egyedi, több ilyet kéne írnom) 
2. Ha nem úgy néznék ki nyaktól lefelé, mint egy 12 éves kisfiú, akkor akár lehetne egy Maléna-szerű drámát forgatni -a végén (spoiler-alert!) egy jó kis publikus megszégyenítéssel. Utóbbi nem lenne a lényemtől idegen; már többször taszított ki magából közösség és nem egy nő tépte már meg a hajam. Az sem kizárt,  hogy a középkori Fried Chicken című keresztény program keretében máglyán sütöttek volna resre boszorkányság vétkével. (Kiegészíteném: minimum kétszer -mert ugye, a vád megalapozott lett volna. Majd a poraimat madarakkal etették volna meg, akik a szélkakas minden irányába vitték volna azt szét. Csak mer biztos, ami hótsicher) 
3. Végül (és mindenképp utolsó sorban) forgathatnánk belőle egy zsékategórás slashert (létezik más fajta is?). Szóval azt a vérben tocsogósat, amikor emberi fejek vizeslufiként loccsanak szét a tengerpart szikláin, amit a tenger habjai nyaldosnak és az arany homok hörpint föl.

Ne tévesszen meg senkit a sziporkázóan bájos stílusom - ez csupán alapbeállítás. Egy percig sem szeretném a játszi könnyedséggel diplomázó, a tervezett mérföldkövek nyomvonalán haladó diáklány látszatát kelteni. Hormonháztartásomban nagyobb a fölfordulás, mint a  délszerbiai Guča cigány fesztiválon. A felületes szemlélődő elsikkadna a lelki instabilitásom jegyei fölött, pedig nem kell nagy Freudnak lenni, hogy a ráutaló magatartást tetten érjük:

1. Indokolatlan, pillanatnyi felindulásból elkövetett, szokatlanul aprólékos szoba feltakarítás. Egy felsőoktatást járt szerintem ismeri a jelenséget. Nagyszámú felbukkanása: egyetemi kollégiumok. Időzítése: vizsga előtti hetek. Ilyenkor mást sem hallani, mint porszívó zúgást és fölmosósvödör koccanását a mosdókagylón (igen, vékonyak a falak, a kollégiumi élet egy másik várazsa). Viszont ezért soha senki nem emelt szót, mert ő maga is éppen el volt foglalva a maga póttevékenységével (a vizsgára való készülés vagy műszaki rajzolás helyett). Na, ez a tárgy nehézsegétől függően a vizsgát megelőző 1-3 napig tartott el. Na, ilyen szoba feltakarításokból jutott ki 18 az elmúlt szűk három hónapban, pedig erre a szobám mérete nem jogosítana föl. Az, hogy az ablakokat még kivülről is lemostam, a helyzet súlyosságát hűen tükrözi.
2.  Koffeinmérgezés okozta kézremegés és fókuszvesztés kavar be, máskor meg
3. cukor túladagolstól végül a billenytyűzetemet fejelem le. Utóbbi a kedvencem mindközül, mert hagy némi teret és időt a meditálásra (aka munkaidőbeni bűntetlen szunyókálásra). 

Mikor a helyzet a keleti parton fokozódik, a részleges idegösszeomlást hosszú fürdőkkel kezelem.  Kád feltölt. Valami leseíromolyankínosfantázianevű fürdősó beleszór. A levegő sűrűsödik. Gyertyák kéznyújtásnyira. Mentségemre legyen, hogy a gyertyák használata a fürdősó használati utasításában dőlt, lila (!) betűkkel volt szedve, ami humbuk nyelven feltehetően a kiemelt fontosságot jelzi. Tehát úgy mértem föl a helyzetet, hogy a kockázati tényezője annak, hogy hülyének esek ki, mert gyertyás-illatos fürdőt veszek, összevetve azzal, ha nem teszem (ezzel magamra haragítva kínai fürdősó szellemét), elég kicsi. A fene se tudja, az azon sorakozó kínai jelek mivel fenyegetőznek, ha nem tartom be az azon leírtakat. Végtére is, ki vagyok én, hogy vitatkozzam a Mézes Áfonyás harmónia  (na tessék, leírtam a nevét, ezután vattacukor máglyán fogok elégni) fűrdősó használati utasításával.

Nem egyszer megesett már, hogy miután egy tőkebálna finomságával belecsusszantam a kádba, rájövöttem, hogy sikerült túltelített oldatot készítenem a fürdősőból. A kémia sosem volt az erősségem, látod, Édösanya, jó hogy nem mentem orvosnak. Így tehát, ha mások életét nem is fenyegetem a kémiai előképzetlenségemmel, de elérem, hogy az előttem álló bő egy órát egyatta 40-es csiszolópapíron töltsem el a a Mézes Áfonyás Harmónia jegyében, ami aztán jó mélyen beleeszi magát az előzőleg kiázott bőrömbe. Olyannyira mélyen, hogy még nyolc napon túl is őrzöm a 'belső békét' a lelkemben és elmémben, mert, hogy az össz vér az alsó fertályomba tódul, aminek fontos lüktetni valója van. 
Akad olyan is, hogy egy pillanatban sSsSsSsSsSsSsSsss, azaz adáshiba; határozatlan idejű emlékezet kiesés következik be, ami feltehetőleg az agyam egyetlen racionális válaszreakciója a fürdősó-oldat gumicukor émelyítő illatára. Ezután nyomokban már foszladozó vízi hullaként térek magamhoz és az életfunkciómat tesztelendő hideg zuhanyt veszek. A teszt eredménye: pozitív. Na, de elég is ennyi a kínjaimból, jöjjön a magyarázkodás.

A bejegyzések elég foghíjasak. Mondhatnám, hogy a napi olykor tíz órát is meghaladó diplomamunka írás után nehéz újra leülni a képernyő elé. De ez nem lenne igaz, mert nem a bejegyzés megírása viszi el az időt -az igazán nem nagy kunszt-, hanem az utána következő átolvasás. Ez az optimalizációs folyamat arra hivatott, hogy olyan írás kerüljön föl a blogra, amit a populáció legalább 0,1 %-a megért. És a hiba nem az emberek szövegértésében keresendő, hanem a fejemben egyre növekvő káosz túlburjánzásában, amit botor módon szavakba, majd mondatokba próbálok önteni, hogy végül egy formás kis bejegyzés pottyanjon ki a forma-negatívból. 

Bár a diplomázás nem könnyű ipar, a túlélési esélyeimet nagyban növeli a paradicsom ellátmány (külön bejegyzést ér), a tengerpart és a már gyengülő, de még mindig erős napfény. Persze, ha a spanyolokat és katalánokat kérdezed, akkor ők már szeptemberben a kezeiket tördelve, lebiggyesztett szájjal és bambi szemekkel rebegték, hogy 'the winter is coming'. Na, persze, drámakirálynő mind egytől-egyig! Mondjuk az én energiaellátmányom víz- és szélerőmű és nem napelemcella alapú, mint az övék.

Kálváriám stációi képekben

      labor meló,mérések és beépítés

Aki ismer, tudja, hogy ha másban nem is, de a hatásos belépéshez van érzékem. Bárhol is jártam, mindig tudtam, hogyan is tegyem 'emlékezetessé' a belépőmet, még ha ez sosem volt célom, mert jó lenne azért egyszer (a szó jó értelmében) normálisnak tűnni. Dehát nomen est omen.  

A mozgásérzekelők istenét valamivel magamra haragíthattam (vagy előző életemben betőrőként sokat hatástalaníthattam?), de ebben az életemben valahogy mind immunis rám. Egyszerűen rám sem hederítnek; számtalanszor ütköztem így 'automatikusan' nyíló (vagyis hát éppen, hogy nem nyíló) üvegajtónak, ami szerencsére anyagtulajdanságából kifolyólag olyan hangosan rezeg a fém keretben, hogy szerintem még a másik csillagrendszerben is felvertem az ovisokat a délutáni álmukból. 
Hát nincs ez másképp a spanyol (vagy katalán) mosdók mozgásérzékelőivel sem. Reggelente eső táncot kell járjak előtte, hogy működésre bírjam. Hát úgy esett, hogy egy reggel -a tevékenység sürgető mivolta okán- erre nem jutott se időm, se 'kedvem'. Mert hát ugye az ember nem bugriskodik, ha hívja a természet, mikor éppen ellene próbál dolgozni. Mivel az én imádott Rózsa nagymamám arra tanított, hogy egy finom hölgy az nem fut (de még busz vagy férfi után sem), ezért gyorsgyaloglással belibegtem a női mosdóba. Az még csak hagyján, hogy nem gyullad föl az égő, ha belépek, de ez konkrétan lekapcsolt('szórakozol velem?'). Na, de ebből nem volt időm önérzeti kérdést csinálni -pedig minden okom meg lett volna rá. Ha indián-táncra nem is futotta, azért kettőt fordultam a tengelyem körül, hogy megadjam az isteneknek, ami kijár. A tiszteletadás újfent egyoldalú volt, ergó újfent nem használt semmit a mozgásérzékelőnek, annál inkabb a hugyhólyagomban uralkodó nyomásnak, ami padlógázon tartott a kritikus értékhez. Megindult tehát a tapogatózás; csempe, fal, ajtószegély, kilincs (végre!), és gyorsan be is slusszanok (elszámított távolság: ezúttal egy sperlemez fal befejeléssel megúsztam).  Lábszárammal érintem vécé kagyló hideg kerámiáját, irányba állok és a csésze fölé guggolok, és ááááhhh.
Soha nem ülnék rá a wc ülőkére, de itt aztán végképp nem; a spanyolok (ami még riasztóbb, a női részleget is beleértve) sem igen élnek a kézmosás nyújtotta élvezetekkel. Szóval hogyan is osztozhatnék velük egy WC ülőkén? 

Na, de vissza a sztorihoz. Szóval, ahogy guggolok és diadalittasan mosolygok, hogy időben ide sikerült érnem, langymeleget érzek a bokámon. Felpattantam, a mozgásérzékelő erre fölkapcsolja a lámpát (drámai érzéke az van neki) és tárááááám, a wc fedél lehajtva maradt. De ki hajtja egyáltalán le egy női mosdóban? Egy hiperaktív férfi takarító? Vagy egy olyan, aki hisz benne, hogy a csí a wc-ben távozik, ha útját nem állja a klotyó fedél, mert ugye az szupererővel bír. Az alfa, béta és gamma sugarak röhögve átsüvítenek a fröccsöntött vécé fedélen, de a csí! Na a csí az bizony megtorpan előtte.
Megindult a nyomok eltüntetése,amihez vízre is szükségem lett volna, de persze ilyenkor teltház van a női budiban. Az, hogy mennyit szöszmötök a latrinán, természetesen senkinek sem szúrt szemet -a nők ott amúgy is kilépnek a normális idősíkból. De most komolyan, mi tart annyi ideig, lányok? Elég egyszerű az algoritmus, akkor meg mégis mire megy el az a sok idő? Origaminyuszit hajtogattok wc papírpól, mielőtt használjátok? (spontán közvélemény-kutatásra való felhívás; válaszokat levélben vagy a poszt alá kérem megírni) 
Miután végre kiürült a csatamező, átkommandóztam magam a mozgássérültek slozijába. Ott végre levehettem magamról a nedves -maradjunk ennél a PC verziónál-, tehát a nedves ruhát. Miután a nem éppen kézi mosásra tervezett mosdókagylóban kimostam az incidensben érintett ruhákat, megindulhatott a kézszárító majd' 40 perces berregtetése. Na ezt már az összes kollegám végighallgatta, mert olyan csönd fogadott, hogy a sarokban kuporgó pók gyomorkorgása tisztán kivehető volt. Ahogy lépkedtem az asztalom felé, ott és akkor jöttem rá, hogy a Carnegie Hall akkusztikája piskóta a mi irodánkéhoz képest. Mindenki kérdő tekintete rajtam; lefogadom, hogy görbült alattam a tér, mert ilyen hosszú még sosem volt az út a mosdótól az asztalomig.

Philipnél az első gyakornoki napom sem volt kevésbé emlékezetes. Nyeregbe pattantam és megindultam a Philips irányába. Mezőkön tehenek, amott lovarda, a tegnapi esőtől felázott föld és hideg, fenyő illat, mmm...És placcs. Említettem már, hogy a bicikli útat a helyiek lovagló pályának is használják? Nem? Mert hogy ennek fontos szerepe lehet még a történetben, amibe én most beleléptem -vagy jelen esetben bele hajtottam. A tegnapi eső nem csak a földet áztatta föl, de a bicikli útra pottyantott lócitromokat is. Így esett meg, hogy a részben megkérgesült barna ürülék szapftos zöld mócsingokkal az államon, nyakamon -és minthogy a testhőm csökkentette a becsapódott lócitrom viszkozitását, immáron a nyakamon csorgott le a trágyalé, egészen a dekoltázsomba. A többé már történelem. 

Halloweenról is ejtenék szót; bár rég volt, szeptember óta nem írtam,tehát most itt a lehetőség, hogy kiírjam magamból. Tehát két gondolat csak. 
Ha már globalizáció és kúltúrák olvasztótégelye, akkor már miért nem busójár a világ februárban? Jogos, hogy a bocskor, vászongatya, a bundájával kifelé fordított birkabőr és a nyírfából faragott maszk vajmi teret engednek azoknak, akik egész évben csak az alkalomra várnak, hogy felölthessék a még redeltetésszerűen sosem használt csöppnyi vörös és fekete bolyhos alsóneműiket és megtépett necc harisnyáikat. A magukat szexi ápolónőknek és boszorkányoknak titulálók, nekem inkább (testalkattól függetlenül) húsvéti kötözött sonkáknak tűnnek. Meg kell hagyni azért, hogy egy lányka kreativitása kivívta a szimpátiámat és azonnal nomináltam is az Év Kosztüme Díjara, mert szexi ebola ápolónőnek öltözött. Na, ez a kosztüm sicher nem fordul meg nyolcadmagával egy bulin. Őt leszámítva nekem a felhozatal nagyon Shalloween -beleértve a boltokat, akik félelmetes, de inkább félelmetesen gagyi árúkkal árasztják el kirakataikat. Mint mindig, a paraszt emberek a legkreatívabbak és a marketing véna mindig utat tör magának; a rosszabb minőségű tököket (amik evésre aligha lettek volna alkalmasak) halloween-i tökfaragás zászlaja alatt -és nem éppen alacsony áron- árúsították. Egyszerűen mesteri. 

A másik dolog, ami ilyenkor feltűnik nekem, hogy ez az az egy árva nap az évben, amikor a lányok a hajukat úgy hordják, mint én annak bármelyikén. Kis túlzással, majd' mindennap megélem a fantáziáimat a hajamon keresztül. Persze ez függ attól is, hogy hol tartok épp a hajmosás ciklusában, aminek periódusideje általában három nap. Frissen mosva lobogtatom, második nap már kontyba tűzöm és mehet bele, ami a kezem ügyébe akad. Harmad nap már Leia zsömlék vagy Tymoshenko fonott kalács a téma, esteleg más nevezetes péksütemény ihletettségű hajköltemény (aminek zsánere egyértelműen szabadvers). 
A ciklus ilyenmódú lefolyását két tényező zavarhatja meg. Elsőként, ha futni megyek vagy vehemensen jógázom és táncolok, mert ilyen esetekben hajmosás és a peridus újraindul. 
A másik befolyásoló tényező pedig a beépített random-generátorom, ami az aznapi hajviseletemet befolyásolja. Ez a rendszer nehezen dekódolható -még a programot futtatónak (AKA woman) is rejtély, köznapi nyelven női kedélyállapot-ingadozásnak szokás nevezni, de szerintem ez közel sem tükrözi azt a vérmes hormon örvényt, ami a háttérben munkálkodik. Szóval e kettő függvénye, hogy milyen is lesz a frizum aznap, az pedig predesztinálja a viselt rucit és kiegészítőket.


Ilyen formán analógia vonható köztem és a menzás konyhásnénik közt, akik napról-napra azon munkálkodnak, hogy kihozzák a legjobbat abból, ami adatott. Ha egyik nap rántott hús volt, másnap már marhatokány. Innentől már nem is kell John Nashnek lenni, hogy belássuk, szerdán bolognai spagetti fog gőzölögni az asztalon. Bár a menzás spagetti nincs a top 20-as listámon, örültem a hírnek, mert ez csakis egyet jelenthet: paradicsomleves jár mellé (ugye nem kell lerajzolnom, honnan törtem föl a mesterien megírt kódot). Itt nem is egy, hanem mindjárt kettőt is jelent, mert megindul a csere-kereskedelem köztem és egy állandóan éhező serdülő fiúval, aki a levesét adja cserébe a koleszokban felbecsülhetetlen értékűnek számító spagettivel. Ha volt képem kikérni a repetát, akkor még két tál paradicsomleveshez juthattam (egy ami vele járt, és egy, amihez csere útján jutottam). Szóval mondanom sem kell, hogy ezek voltak a fény a középiskolai kollégiumi éjszakákban. 
A bevállalósabb konyhásnénik (én már csak vályú-guruknak neveztem őket) még csütörtökön is a hétfői húst használták föl. A reggeliből hátramaradt vizes zsömlékből és a (kimaradt, de bolognainak szánt) darált húsból pépet varázsolva megszületik az új étel, ami húsgolyók név alatt futott. Aki már maga is föltörte a kolesz menza étrend kódját, annak már triviális, hogy a húsgombócokat az előző napról megmaradt paradicsomlevesből készült szósszal öntötték le. Ehhez kellett pár év, míg érzelmileg, majd fizikailag meg tudtam emészteni ezt a (már sokat láttott) ételt.

b_LOG OUT

Sinterklaas arspoeticájában ott lapul, hogy a rosszul viselkedő gyerekeket bűntetésből (!)Spanyolországba viszi, ahol az aranyhomokos partot  tűrkiz tenger  mossa, az emberek torkát meg skarlátszín óbor. A Sintér ezen nyilatkozata színtiszta provokáció, sőt casus belli! Három órával és két ronggyá ázással később meg is érkeztem egy haverommal a tett színhelyére. A fölső képen tisztán kivehető a konkurencia; átlag életkor: 2 éves kis emberpalánták és néhány ferdeszemű turista (utóbbiak épp olyan elválaszthatlan elemei a világ összes zugának, mint a répadarabok a rókázásnak). Bár minden idegszálammal azon voltam, hogy az Sinteeklaas haragját kivívjam (még a jobbágyaival is lepaktáltam), az öreg ügyet sem vetett rám. Így aztán, ha nem is a rabszolgatartó Mikulás hajójának a fapadján -hanem a Wizz Air-én-, de másfél évvel később eljutottam Spanyolországba.

b_LOG IN <Barcelona>

Minden egy esős októberi napon kezdődött. Az eső kopogásánál egy portugál út ígéretének mantrázása volt csak monotonabb. A párkányon ültem, kezemben forgattam a csészét és a hideg tea felszínére feszülő hártyára meredtem. Újra melegítsem? Ugyan, 25 éves vagyok! Egy perc sem telt bele, és már a repjegy árakat pásztáztam. Hova is? Porugáliát leszámítva mindegy is volt. Így zuhantam az akkori kedvesem karjaiból Gaudijéba.

A hat nap alatt egyik ámulatból estem a másikba; kihajtogatott bordákkal jártam a Barcelona gótikus negyedét, a Güell park organikus pillér rengetegét és a látható fény teljes frekvencia tartományába csavarodva olvastam órákon át a Sagrada Família gomba-süvegei alatt. Ha elég hosszan néztem azokat, lassan leereszkedtek -olyan közel, hogy pilláimmal akár meg is érinthettem volna a redőit. (Kiemelném, hogy nem voltam tudatmódosító hatása alatt. Próbáltam már a vicces cigit, de rám semmi hatása sem volt. Echte semmi. Pedig a párkányon ejtőző macska majd megpukkant a nevetéstől). 

Egy nap betévedtem egy helyre, ahol már délután rázendítettek a görög táncházra. Mikor úgy éreztem, a zene kellően belefojt a lábamba, beálltam a körbe. Ez az ősi erő, ami csakis egy zárt lánccú test-füzérben indukálódhat, extatikus. Fél óra sem telt bele mikor a zenének egyszerre csak végeszakadt. Ekkor a körben állók kifordultak és meghajoltak, a köröttünk állók pedig dübörgő tapsba kezdtek. Ekkor esett le, hogy sikerült beállnom egy fellépő csoport koreográfiájának kellős közepébe. Ez az én formám.

És az is, hogy az éjféli koncertet adó andalúz cigány banda klarinétosa játék közben lesétált a színpadról és toronyirányt felém tartott. Mózes tengerszétválasztó akciója smafu ahhoz képest, amit ő csinált. Egy pillanat volt csak és a pulzáló tömeg egy méter sugarú körben lüktetett és én az epicentrumában találtam magamat, a kígyóbűvölő pedig rákezdett; a hangok ördögien szépek voltak és ahogy azok körém, úgy én a hangszer köré tekeredtem. Mintha csak gazdateste lettem volna a muzsikájának. Egyszerűen mesés volt. 

Hajnalban, mikor a lábaim már többé nem töltötték be tartóelem funkciójukat, visszavonulót fújtam. 

Ezt az élmény-cunamit még a couchsurfing is duzzasztotta, hisz így első kézből ismerhettem meg Barcelona turisták előtt is rejtve maradt helyi tapas és bocadillo bárjait és élőzenés kocsmáit. Katalónia szerelem volt első látásra, no.

Az őszi félévben jött a második tarkón vágás. Hatodmagammal dolgoztunk egy egyetemi projekten; az Olasz, akinek igényessége egyedül a tésztafőzésben ütközött ki, a Három Holland, alias a pontosság védő(ál)szentjei és a Kolumbiai, a szófosás Egerszegi Krisztinája, aki napról napra döntögette meg saját rekordjait. Kattogott az agyam, kellett egy projekt, aminek értelme is van. Így bukkantam rá egy EU-s terméktervezői versenyre, aminek helyszíne, lám-lám, Barcelona mellett volt. Röviden, előselejtező: pipa, első helyezés: pipa, kémia a cég és köztem: pipa.  Így most náluk írom a diplomamunkámat (7+n hónapig, n∈N). 

Azért őrzöm Hollandia emlékét is. Például a talányról, hogy miért használ mindenki sóörlőt (jóneveltségből nem árultam el nekik, hogy a só nem fűszer) máig nem sikerült lerántani a leplet. 

Továbbá egy holland hattyúval való (nagysebességű) találkozásnak élményét is holtomiglan őrzöm majd -legalábbis a kipótolt bal harmadik nagyörlő fogam mindenképp. Bár senki -senki!, még az édesanyám és apám- sem hitt nekem, mikor anno leírtam, hogy egy hattyú kitörte a fogam miközben én békésen és gyanútlanul bicikliztem. Pedig az ösztönvesztett, pöffeszkedő, sügér liba tényleg kettétörte, mikor a pille-fehér vattacukor testével rám zuhant. Erről 2 fogorvos, 6 kezelés, 3 gyökércsatorna kiidegelés, egy fogorvosi szék szétkarmolt karfája, pár érzéstelenítő injekciók hatása alatt kínoktól kicsorduló könnycsepp és egy szanaszétszúrt hattyú woodoo-baba tanúskodik.

Annyit mondok, fapapucs.

családi fotó

Hol volt, hol nem volt, a kerti törpék, porcelán hattyúk és ezernyi más kültéri dekorációs cukiságon túl, a 2,5 mm-esre nyesett pázsitfüvek gyepén is túl, a nagy gonddal felstócolt farakásokon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, a boldog tehenek földjén élt Narancs, Hórihorog, Csillagszem,  és Gubanc. 

Narancs volt mindközül a legfiatalabb, a haja holland nemzeti színben játszott, a bőre pedig olyan áttetsző volt, hogy annak finom filmrétegén át könnyen kivehető volt a kék és vörös érszalainak kusza gráfja, ami szoros gúsba kötötte szálkás izomkötegeit. Amikor nevetett, a halántékán kidagadó ér éppen a kacagás periódusidejének felére lüktetett. Hangszála még nem tört pálcát afölött, hogy kis gazdája bakfis vagy férfi korban van-e és ez a dilemma a hangjának széles frekvencitartományában is megmutatkozott.Így aztán folyton annak két szélsőséges értéke között oszcillált. A második fiú, Hórihorog 1 méter és 97 mm magas volt. Néha úgy tetett, mintha ő lenne Aliz, mikor tévedésből a nagyranövesztő gombát falta be. Ha otthon volt, a csöpp holland házikóban, egyszerűen nem lehetett megkerülni; a konyhában sertepertélt,de lábai még az ebédlőben voltak, mikor karjai -iszonytató csápok- már a spájzban matattak. Messzi földön híres volt a szélmalom-táncáról, amit egyenesen holland adatközlőktől, valamikori hering halászoktól tanult el. A holland hagyománykincs (ami inkább nincs, mint van) része a „Tenger ellen emel a hollandus falat, De röptében hágja meg a sózott halat” kezdetű régi, régi dal is, amit a tánccal egybekötve énekelnek. Egyik alkalommal Hórihorognak éppen a nappali szobában jutott eszébe hagyományt őrizni, de egyhamar szoros összetűzésbe keveredett a belmagassággal. A plafon beszakadt és azóta is Jack Nicholson és az ő ördögi szemöldöke figyel minket a résekből.

Bár valamennyi kedves volt Gubanchoz, Csillagszem volt neki mindközül a legkedvesebb -még ha annak illúziója, hogy ő más, mint a társai, pillelétű volt csupán. Ő is, mint minden sajtfejű (ahogy magukat a hollandok öniróniával nevezik) a kenyerét a mélyhűtőben tartotta. Reggelente a részint jégkrisztályos, másutt már aggasztóan puha, de még nyirkos szeletekre margarint kent, amire cukor és ételszínezékből készült reszeléket szórt. Ő maga is úgy mosogatott, hogy a felhabosított csetrest tette a szárítóra (az öblítés funkciójáról Gubanc, minden igyekezete ellenére, egy hollandot sem sikerült meggyőznie). Bár nyitott nemzet hírében állnak, Gubanc rétori képessége kevésnek bizonyult az okfejtéssel szemben, miszerint a tisztítás folyamata a hab felvitelével már megvalósul. Sajnos a gyakorlatot a wc használat utáni rituáléra nem vitték át; a szappanos kézmosás nyújotta élvezetek helyett kézmosás helyett ujjaikat a csapból -legfeljebb- 2 másodperc alatt kiáramló vízmennyiséggel ijesztegették meg. Az meg, hogy újhagymának a levelét használták csak és termése, a hagyma (a zöldség névadója) a kukában landolt, szívet facsaró volt számára, így ellene ágált. Viszont azzal a tévhittel szemben, hogy az orrfújás nem csak illetlen, de egészségtelen is, Gubanc már erején felülinek érezte, hogy harcra keljen.

Amiért Csillagszem kilógott a sorból, az a furamód előzékenységének és szexista megjegyzéseinek volt betudható. Utóbbi zene volt Gubanc füleinek, mert ezzel az ellenkező nemhez való tartozásuk elismerést nyert, ami a feminista elvekkel bőven átitatott holland kultúrában főben járó bűnnek számított. Éppen ezért, ha Gubanc unatkozott és kicsit kuncogni vágyott, a nemére tett pejoratív megjegyzéseket. Ilyen volt például, hogy hajlamos eltévedni (mert nőként az orientációs képesség nem szerepel az evolúciós munkaköri leírásában) vagy hogy nem tud párhuzamosan parkolni, nem úgy a férfiak (amit természetesen maga sem hitt el, hiszen frenetikusan jól vezetett). Ilyenkor az egyébként is vérszegény holland arcokból a maradék vörös vérsejt is távozott és mikor az utolsó is lekapcsolta maga mögött a lámpát, a gazdatest fehér ajkai zavartan hebegni kezdtek valamit a nemek egyenlőségéről. Az egyenjoguság itt a képességekre épp úgy igaz, mint a randi utáni egyenlő számlarendezésre. Utóbbi egyébként odáig is fajul, hogy egyenesen a nő fizet. Köszi, emancipuncik!

Gubanc volt mindközül a legidősebb,a legbölcsebb, a titkok tudója, ahogy ez várható volt. Legtöbbet a tornyában tartózkodott, óriási ablaka lovardákra, tehén csordákra nyílt, és olyan végtelen, a horizontig terpeszkedő zöld legelőkre, amihez hasonló árnyalatot még soha sem látott. Gubanc szeretett a farmon élni, de azért tudta, hogy csak ideiglenes (mű) paraszt csupán. Egyik nap az ablakában csücsült és beafstekes hagymás pirítosát ropogtatta, ablaka alatt a boldog tehenekkel* (*ez terminus technicus ám, itt így hívják a szabadon tartott, komolyzenére fejt egyedeket).

Apropó, állatszerető állattartás.  Amíg otthoni piacon „nagy méretű” meg a „barnább, mint a hóka” meg a „kisebb, mint amaz” kategóriából lehet válogatni, itt a „Szabadon tartott tyúktól való”, „Organikus”, „Vegetáriánus”, és „Omega-3-mal dúsított” tojások kaphatók. A polcokon csinosan mutat, de a valóság más. Ugyanis az anyatermészettel egyesülni kívánó, csukott szemmel mezítláb fűben járós és triangulummal meditálós, qi (chi) áramláshoz igazított étrendű „hippik” olyan igényeket támasztanak a csirketartó gazdák felé, amit azok csak brutális eszközökkel (mint a csőr és ujjvégek lenyisszantása) élve tudnak kielégíteni. Ezt még tetézi a mértéktelen csirkehús fogyasztás is, mert a vörös hús az errefelé nem elég „zen”. Otthon elbűvölő Vega és Vegán barátaim vannak, de valamiért a holland gyártósorról szalasztottak nagyobb részt szériahibásak. Minduntalan felpapríkázódnak azon, hogy nekem a reggeli napköszöntő utáni ászánám a szalonnás, kolbászos tojásrántotta készítés, és innen már csak egy lépés és máris következik a jóga oktatói példamutatásom megkérdőjelezése. Megtanultam, hogy minden érvem pusztába kiáltott szó, így csak elnézem a megbotránkozástól színváltozós arcukat, és magamban újfent konstatálom, hogy a lelki béke valóban a restre sült csülökben és nem biomagvakban rejlik.  

Tehát ahogy Gubanc az ablakban ülve a legelésző jószágokat elnézte, eszébe jutott, hogy élete első elégtelen dolgozatát harmadik elemiben sikerült bezsákolnia. A dolgozat esszé kérdésében a tehenek kérődzését kellett kifejtenie, „De hát még csak az emésztésig jutottunk az anyagban és a tanítónéni máris a szaporodásra kérdez?” gondolta magában „A kis huncut!”. Így hát Gubanc, a 3.b osztály tanulója erre a kérdésre eképp felelt: a kérődzés a párzás azon fázisa, mikor a bika az üszőt noszogatja és szép szavakkal kérleli, hogy lépjen vele légyottra. Gubanc esszé kérdésre adott válasza nem aratott osztatlan sikert a tanítónéninél, nem úgy otthon. Így aztán az gyenge osztályzatot az akkor még zsenge -és mint később kiderült, naív- lelkű lányka a tanítónéni prűdségének számlájára írta.

Szemelvények a műparaszti romantikából

A farm és a legközelebbi civilizáció közti távolság már éppen akkora, hogy felindulásból elkövetett bulizás már nem lehetséges. Ha mégis, hozzávalók egy személyre: megbízható canga, tartalék égők, pumpa, francia szelepátalakító, esőkabát, rutinos ittas vezetés és nem utolsó sorban szerencse (Hollandiában a bicajosokat is fújatják). 

A „Nini, egy újabb azonosítatlan eredetű luk a szobám falán' felismerés már mindennapos. Az ebből triviálisan következő „na de miért” kérdésre adható válaszok lehetőségeinek halmazelemeit két lehetségesre szűkítettem:
1. Volt valami a falban, amit a falon kivül álló szeretett volna elérni (kábelek, szigetelés, családi vagyon)
vagy (és ez a válasz nem hoz nyugodt álmot) 
2. volt valami a falban, ami ki akart jönni.
Ez utóbbit a lelki békém megőrzésének érdekében elvetettem. Bár a fejemre húztam az elutasítás langymeleg paplanát, az első hónapokban sikítva ugrándoztam ki az ágyamból az éjszaka közepén, ha csak a hajam az arcomba hullott vagy megreccsent a padló.

Folyamatos béketárgyalások folynak a nagytesű pókokkal és a 15 mm-nél nagyobb bogarakkal. Az evakuálásra való felszólítás -és némi türelmi idő- után erőszakos cselekedetekkel kényszerítem őket megadásra majd a terület azonnali elhagyására. Ez egy állóháború; az ellenség a lövész-árok hadviselést alkalmazza, ráadásul ők vannak számbeli fölényben.

Tavaszi estéken elemlámpások járják az utat. Először megálltam nekik segíteni meglelni azt, amit szemlátomást elvesztettek. Kiderült, hogy ők önkéntese, akik fejüket vesztett, kanos békákat tessékelnek át a túloldalra (mert az Igazi mindig odaát van), így mentve meg őket a biztos haláltól. Nem csak a békáknak allokálódik az összes vér a fejéből déli tájékra; sajnos elég sok (szenvedélyes éjszaka után haza támolygó) Tásból lesz holland waffel miután szembetalálkoznak egy hengeres bálázót vontató traktorral. 

Így élt tehát a négy kicsi barát és a két szamár, Eduárdó és Emerencia, míg világ a világ és még két nap. 

Egy király nap története

Felporszívóztam a szobámat, végeztem az összes szezonális kertészeti munkálattal, az országútim (kerék)agyát kimostam, a csapágyházát újrazsíroztam és ahogy felragasztottam a dátum-és fejezetcimkét az utolsó előadás jegyzetemre is, rádöbbentem, hogy ezek után vajmi kevés kapaszkodóm maradt. Elfogytak a pótcselekedetek; vége az önáltatásnak. Nincs más hátra, mint hogy megénekeljem a hétvégém egyszerre felemelő és csúfos történetét.

A King's day (tavalyig Queen's day) ünnepét már 1891 óta tartják. Az akkori politikai vezetőség a kenyeret és cirkuszt a népnek bevált gyakorlatát a III. Vilmos halála után regnáló Wilhelmina hercegnő születésnapján mutatta be, hogy ezzel erősítse a megtépázott nemzeti összetartozást. A narancssárga szín holland történelmi örökség, ami a 16. század óta uralkodó Orániai (oranje=narancsszín) ház színe. Orániai Vilmos volt a legkirályabb a királyok közt, mert kivívta a függetlenséget. Azóta már sok hattyú és bicikli lefolyt a csatornán, de az ünnep és a szín maradt. Ahogy az időzítése is -függetlenül az aktuális uralkodó születésének napjától. A legutóbbi főspiné, Beatrix, nem tavasszal talált világra jönni. Ő is januári, mint én, de ő nem szív; az ő zsúrjára eljönnek, mert akkor tartja meg, amikor akarja, a kis puncsos. 

Az enyém január 13-a, ami ráadásul a vizsgaidőszak kellős közepén van (köszi ősök). Enyhítő körülmény, hogy a szláv újév is éppen erre a napra esik (vagyis inkább az enyém esik újév napjára, de ne szerénykedjünk). Ez azt jelenti, hogy nincs az a szomszéd füle ellen elkövetett magas decibellel véghezvitt bűncselekmény, aminek hatására a rendőrök kijönnének. Így aztán Édesapa egész évben erre a napra készül -felvásárolva a pirotechnikai eszközök legszélesebb palettáját balkán piacok pultjaról és/vagy azok alól. 

Hagyomány, hogy az egyik szomszédunk ablaka alá és kertjébe rakétát lövünk. A tradició 4 éve kezdődött. Szép verőfényes délután volt,  a napsugarak Édesapa autójának 14 mm-es koszrétegén játszottak; egyik kvarcszemről a másikra pattantak, majd vissza, amitől az egy nagy tömb gyémántnak tetszett. A pillangók is táncot lejtettek körötte és benne. Szabad volt az Á., mert két ablaküvegének régmúlt emlékét már csak az ablakkeretek tömítőgumiján himbálózó néhány üveg morzsa őrizte. Ezt a házunk előtt parkoló unikátot a jó magyar szomszédunk botor módon -és minden előzetes felszólítás nélkül, ergo rosszindulatból- el találta vitetni a roncstelepre. Mire ráakadtunk, már akkorára zsugorították, hogy zsebben elvihető volt. A bosszúállás édes hagyományápolása (a rendőri érinthetetlenség jegyében) minden év Boldogasszony havának 13. napjára esik. Szigorúan két rakétát röpítünk feléje, nehogy még a naívitás langymeleg takarójába búrkolózhasson. Egy még eltévelyedhet, de kettő? Hátha egyszer betalál a lelkiismeretébe...

No, de bemutatom Vilit, a B-day boyt. Hát ehun van e! Most szóljatok hozzá; milyen délceg és fess ez a fiatalaember! A képnek a Szúrja ki a szemeteket a sok csillámpor! címet adtam, fogadjátok sok szeretettel.

25-öd magammal nekivágtunk toronyirányt a fővárosnak, hogy méltón (nem a korunkhoz, hanem éppen hogy nem) megüljük urunk és parancsolónk születésnapját. A konzerv halnak is nagyobb a mozgástere, mint amennyi nekünk a vonaton jutott, de az ingerencia küszöbértékünket alkohollal csökkentettük. Mikor odaértünk, kiderült, hogy a bérelt hajónk fönn akadt az egyik csatornán. Bevillant a sztori, amit a gyerekek torkán szoktak lenyomni, miszerint a kutyus nem lapult ám herbárium-készre az úton, hanem egy farmra költözött, ahol a többi haszonállattal vidáman fogócskázik. Viszont látva ezt a videót, a cinizmusom halmazállapotot váltott és elillant:


Legyintettünk és a küszöbértéket tovább csökkentve nekivágtunk a városnak. Nehéz lenne leírni a napot, így inkább a benyomások kivonatának csepjét oldom föl az elmémben. A hang lüktétetésére ficergő bor a poharamban, a karamellás waffel illata, ölelések és a narancsszín ezernyi hömpölygő árnyalata; konga ütésre és goára örvénylő felfújható gumikoronák, naracs polók, öltönyök és gumicsizmák. A híd másik oldalán egyikük-másikuk a bankkártyájával örli finom porrá a spuriját, amit trikolór színű nagykarimájú kalapjuk árnyékában fel is szippantanak a DJ pultról, mindezt pedig a házak előtti kempingasztalról vásárolt -holland zászlóval átkötött- feles tequilával leöblítik. Narancs, naracs, és narancs mindenütt; kész Fidesz felvonulás (az időzítés remek; közelednek az EP választások). Bár ez nem politikai, csak narancs színezetű volt és a könnygáz füstje helyett a vicces cigik bukéja lengi be a teret. 

Hajnal hasadt, a lábam hasogatott, de büszkén jelenthetem, hogy talpon maradtam. A hömpölygő tömeg nem vágta ki a biztosítékot, ahogy már oly sokszor. Legutóbb egy hónapja gyorsultam egy 1 g-vel a Föld középpontja felé, mert a tömegiszonyom elkapott (ahogy a babám is -és éppen időben). Mózes tengerszétválasztós akciója menő, de ugyanezt a fesztiválózó fiatalokkal megtenni hőstett. Máig nem értem, hogyan vágta haptágba magát a tömeg, de megnyílt előttünk és mi pillanatok alatt a szabad levegőn voltunk. Na, de a Király nap képekben:

Ki néz ma?

Tánc és muzsika 2 percben. Aki táncol: ?, és aki nézi:...

May the force be with me!

Vége a bizonytalan csendnek, a visszafojtott lélegzetvételnek, mindenki leengedheti behúzott vállait, kiegyenesedhet és telitüdőből fellélegezhet; nem én vagyok Csipkerózsika. Bármennyire is merész a kijelentés, de igaz. Sőt, a valósággal alkotott metszetét tényekkel tudom alátámasztani; megszúrtam a bal hüvelykujjamat és (1.) nem estem aléltan az asztal alá, valamint (2.) az emberek nem szűntek meg mozogni. A velőtrázó állítás tudományosságát a kísérlet reprodukálhatósága is bizonyítja (ergo szitává szúrtam az ujjamat -nem rokkával, de tűvel-, mesébe illő tünemény meg sehol).

Jelentem: varrok, tűzök, ráncolok; gyöngyök, láncok, gombok, brokát, áttört selyem és csipke mindenütt. Lábak hólyagosra táncolva, a legtöbb izomcsoportom szabadságra ment, a többi csak bevágta a durcát  és kitalálta, hogy lázas. (Voltam én kollégista; bármilyen hősugárzóval el tudtam érni, hogy igazolást kapjak magas láz okán. Egyszer még egy 41 fokos -klinikai halál előtti- lázállapotot is produkáltam.). Szóval ilyenekre nem adunk!

Viszont már nem tudom, hogy az ideg, a fáradság vagy az enyhe koffeinmérgezés miatt remegek. Végtére is, ez még jól jöhet a színpadon; egy kis optikai hatás tuning csípőrázáshoz.

A képek még csak ellenfényben, a színtelítettség alacsony. De pár óra csak és már élesbe megy; a színcsatornák szelepei megnyílnak és minden kivilágosodik...Az erő legyen velem! 

Kovacs Attila Photography