Helyszín: eldugott tengerparti falu, Barcelonától pár kilóméterre. Az utcáit kínai és annál sötétebb pigmentekkel rendelkező feketemunkások árasztják el, akik Zara ruhákat varrnak a helyi, már hivatalosan 15 éve üzemen kívül helyezett textilgyárban. Korahajnalban még a varrógépeket is hallani; az egyik díszítő öltőprogram lüktetése egy másik ütemkihagyásába símul, míg a szegélyező varrás ciripelése és az egyenes öltések monoton leütései a szervomotor zümmögésével zsibbasztó zajjá tömbösülnek.
És adott egy idegen lány; fehér bőr, szőke haj, a helyiek nyelvét nem beszéli. Több film alapja is lehetne ez, nekem mindjárt három is eszembe jutott (további forgatókönyv ötlet jöhet levélben vagy a bejegyzés alá):
1. Lehetne egy jó kis vanília, valami Valentin-napi edisön, ami egy textileket szállító feka és egy hóka kelet-európai diáklány közti elsöprő szerelemről szól. A kemény srácról persze úgy olvad le az macho, mint after eightről az étcsoki, és belül minden maga a cseppfolyósodott báj és romantika. Lenne benne egymás karjaiba futás a tengerparton (szigorúan slow-motion), vizes poló csiccsegése, nedves, vágytól remegő ajkak egymásba olvadása a hullámok közt (hm, kíváncsi lennék, ez eszébe jutott-e már valakinek is? Kétlem, annyira egyedi, több ilyet kéne írnom)
2. Ha nem úgy néznék ki nyaktól lefelé, mint egy 12 éves kisfiú, akkor akár lehetne egy Maléna-szerű drámát forgatni -a végén (spoiler-alert!) egy jó kis publikus megszégyenítéssel. Utóbbi nem lenne a lényemtől idegen; már többször taszított ki magából közösség és nem egy nő tépte már meg a hajam. Az sem kizárt, hogy a középkori Fried Chicken című keresztény program keretében máglyán sütöttek volna resre boszorkányság vétkével. (Kiegészíteném: minimum kétszer -mert ugye, a vád megalapozott lett volna. Majd a poraimat madarakkal etették volna meg, akik a szélkakas minden irányába vitték volna azt szét. Csak mer biztos, ami hótsicher)
3. Végül (és mindenképp utolsó sorban) forgathatnánk belőle egy zsékategórás slashert (létezik más fajta is?). Szóval azt a vérben tocsogósat, amikor emberi fejek vizeslufiként loccsanak szét a tengerpart szikláin, amit a tenger habjai nyaldosnak és az arany homok hörpint föl.
Ne tévesszen meg senkit a sziporkázóan bájos stílusom - ez csupán alapbeállítás. Egy percig sem szeretném a játszi könnyedséggel diplomázó, a tervezett mérföldkövek nyomvonalán haladó diáklány látszatát kelteni. Hormonháztartásomban nagyobb a fölfordulás, mint a délszerbiai Guča cigány fesztiválon. A felületes szemlélődő elsikkadna a lelki instabilitásom jegyei fölött, pedig nem kell nagy Freudnak lenni, hogy a ráutaló magatartást tetten érjük:
1. Indokolatlan, pillanatnyi felindulásból elkövetett, szokatlanul aprólékos szoba feltakarítás. Egy felsőoktatást járt szerintem ismeri a jelenséget. Nagyszámú felbukkanása: egyetemi kollégiumok. Időzítése: vizsga előtti hetek. Ilyenkor mást sem hallani, mint porszívó zúgást és fölmosósvödör koccanását a mosdókagylón (igen, vékonyak a falak, a kollégiumi élet egy másik várazsa). Viszont ezért soha senki nem emelt szót, mert ő maga is éppen el volt foglalva a maga póttevékenységével (a vizsgára való készülés vagy műszaki rajzolás helyett). Na, ez a tárgy nehézsegétől függően a vizsgát megelőző 1-3 napig tartott el. Na, ilyen szoba feltakarításokból jutott ki 18 az elmúlt szűk három hónapban, pedig erre a szobám mérete nem jogosítana föl. Az, hogy az ablakokat még kivülről is lemostam, a helyzet súlyosságát hűen tükrözi.
2. Koffeinmérgezés okozta kézremegés és fókuszvesztés kavar be, máskor meg
3. cukor túladagolstól végül a billenytyűzetemet fejelem le. Utóbbi a kedvencem mindközül, mert hagy némi teret és időt a meditálásra (aka munkaidőbeni bűntetlen szunyókálásra).
Mikor a helyzet a keleti parton fokozódik, a részleges idegösszeomlást hosszú fürdőkkel kezelem. Kád feltölt. Valami leseíromolyankínosfantázianevű fürdősó beleszór. A levegő sűrűsödik. Gyertyák kéznyújtásnyira. Mentségemre legyen, hogy a gyertyák használata a fürdősó használati utasításában dőlt, lila (!) betűkkel volt szedve, ami humbuk nyelven feltehetően a kiemelt fontosságot jelzi. Tehát úgy mértem föl a helyzetet, hogy a kockázati tényezője annak, hogy hülyének esek ki, mert gyertyás-illatos fürdőt veszek, összevetve azzal, ha nem teszem (ezzel magamra haragítva kínai fürdősó szellemét), elég kicsi. A fene se tudja, az azon sorakozó kínai jelek mivel fenyegetőznek, ha nem tartom be az azon leírtakat. Végtére is, ki vagyok én, hogy vitatkozzam a Mézes Áfonyás harmónia (na tessék, leírtam a nevét, ezután vattacukor máglyán fogok elégni) fűrdősó használati utasításával.
Nem egyszer megesett már, hogy miután egy tőkebálna finomságával belecsusszantam a kádba, rájövöttem, hogy sikerült túltelített oldatot készítenem a fürdősőból. A kémia sosem volt az erősségem, látod, Édösanya, jó hogy nem mentem orvosnak. Így tehát, ha mások életét nem is fenyegetem a kémiai előképzetlenségemmel, de elérem, hogy az előttem álló bő egy órát egyatta 40-es csiszolópapíron töltsem el a a Mézes Áfonyás Harmónia jegyében, ami aztán jó mélyen beleeszi magát az előzőleg kiázott bőrömbe. Olyannyira mélyen, hogy még nyolc napon túl is őrzöm a 'belső békét' a lelkemben és elmémben, mert, hogy az össz vér az alsó fertályomba tódul, aminek fontos lüktetni valója van.
Akad olyan is, hogy egy pillanatban sSsSsSsSsSsSsSsss, azaz adáshiba; határozatlan idejű emlékezet kiesés következik be, ami feltehetőleg az agyam egyetlen racionális válaszreakciója a fürdősó-oldat gumicukor émelyítő illatára. Ezután nyomokban már foszladozó vízi hullaként térek magamhoz és az életfunkciómat tesztelendő hideg zuhanyt veszek. A teszt eredménye: pozitív. Na, de elég is ennyi a kínjaimból, jöjjön a magyarázkodás.
A bejegyzések elég foghíjasak. Mondhatnám, hogy a napi olykor tíz órát is meghaladó diplomamunka írás után nehéz újra leülni a képernyő elé. De ez nem lenne igaz, mert nem a bejegyzés megírása viszi el az időt -az igazán nem nagy kunszt-, hanem az utána következő átolvasás. Ez az optimalizációs folyamat arra hivatott, hogy olyan írás kerüljön föl a blogra, amit a populáció legalább 0,1 %-a megért. És a hiba nem az emberek szövegértésében keresendő, hanem a fejemben egyre növekvő káosz túlburjánzásában, amit botor módon szavakba, majd mondatokba próbálok önteni, hogy végül egy formás kis bejegyzés pottyanjon ki a forma-negatívból.
Bár a diplomázás nem könnyű ipar, a túlélési esélyeimet nagyban növeli a paradicsom ellátmány (külön bejegyzést ér), a tengerpart és a már gyengülő, de még mindig erős napfény. Persze, ha a spanyolokat és katalánokat kérdezed, akkor ők már szeptemberben a kezeiket tördelve, lebiggyesztett szájjal és bambi szemekkel rebegték, hogy 'the winter is coming'. Na, persze, drámakirálynő mind egytől-egyig! Mondjuk az én energiaellátmányom víz- és szélerőmű és nem napelemcella alapú, mint az övék.
A mozgásérzekelők istenét valamivel magamra haragíthattam (vagy előző életemben betőrőként sokat hatástalaníthattam?), de ebben az életemben valahogy mind immunis rám. Egyszerűen rám sem hederítnek; számtalanszor ütköztem így 'automatikusan' nyíló (vagyis hát éppen, hogy nem nyíló) üvegajtónak, ami szerencsére anyagtulajdanságából kifolyólag olyan hangosan rezeg a fém keretben, hogy szerintem még a másik csillagrendszerben is felvertem az ovisokat a délutáni álmukból.
Hát nincs ez másképp a spanyol (vagy katalán) mosdók mozgásérzékelőivel sem. Reggelente eső táncot kell járjak előtte, hogy működésre bírjam. Hát úgy esett, hogy egy reggel -a tevékenység sürgető mivolta okán- erre nem jutott se időm, se 'kedvem'. Mert hát ugye az ember nem bugriskodik, ha hívja a természet, mikor éppen ellene próbál dolgozni. Mivel az én imádott Rózsa nagymamám arra tanított, hogy egy finom hölgy az nem fut (de még busz vagy férfi után sem), ezért gyorsgyaloglással belibegtem a női mosdóba. Az még csak hagyján, hogy nem gyullad föl az égő, ha belépek, de ez konkrétan lekapcsolt('szórakozol velem?'). Na, de ebből nem volt időm önérzeti kérdést csinálni -pedig minden okom meg lett volna rá. Ha indián-táncra nem is futotta, azért kettőt fordultam a tengelyem körül, hogy megadjam az isteneknek, ami kijár. A tiszteletadás újfent egyoldalú volt, ergó újfent nem használt semmit a mozgásérzékelőnek, annál inkabb a hugyhólyagomban uralkodó nyomásnak, ami padlógázon tartott a kritikus értékhez. Megindult tehát a tapogatózás; csempe, fal, ajtószegély, kilincs (végre!), és gyorsan be is slusszanok (elszámított távolság: ezúttal egy sperlemez fal befejeléssel megúsztam). Lábszárammal érintem vécé kagyló hideg kerámiáját, irányba állok és a csésze fölé guggolok, és ááááhhh.
Soha nem ülnék rá a wc ülőkére, de itt aztán végképp nem; a spanyolok (ami még riasztóbb, a női részleget is beleértve) sem igen élnek a kézmosás nyújtotta élvezetekkel. Szóval hogyan is osztozhatnék velük egy WC ülőkén?
Na, de vissza a sztorihoz. Szóval, ahogy guggolok és diadalittasan mosolygok, hogy időben ide sikerült érnem, langymeleget érzek a bokámon. Felpattantam, a mozgásérzékelő erre fölkapcsolja a lámpát (drámai érzéke az van neki) és tárááááám, a wc fedél lehajtva maradt. De ki hajtja egyáltalán le egy női mosdóban? Egy hiperaktív férfi takarító? Vagy egy olyan, aki hisz benne, hogy a csí a wc-ben távozik, ha útját nem állja a klotyó fedél, mert ugye az szupererővel bír. Az alfa, béta és gamma sugarak röhögve átsüvítenek a fröccsöntött vécé fedélen, de a csí! Na a csí az bizony megtorpan előtte.
Megindult a nyomok eltüntetése,amihez vízre is szükségem lett volna, de persze ilyenkor teltház van a női budiban. Az, hogy mennyit szöszmötök a latrinán, természetesen senkinek sem szúrt szemet -a nők ott amúgy is kilépnek a normális idősíkból. De most komolyan, mi tart annyi ideig, lányok? Elég egyszerű az algoritmus, akkor meg mégis mire megy el az a sok idő? Origaminyuszit hajtogattok wc papírpól, mielőtt használjátok? (spontán közvélemény-kutatásra való felhívás; válaszokat levélben vagy a poszt alá kérem megírni)
Miután végre kiürült a csatamező, átkommandóztam magam a mozgássérültek slozijába. Ott végre levehettem magamról a nedves -maradjunk ennél a PC verziónál-, tehát a nedves ruhát. Miután a nem éppen kézi mosásra tervezett mosdókagylóban kimostam az incidensben érintett ruhákat, megindulhatott a kézszárító majd' 40 perces berregtetése. Na ezt már az összes kollegám végighallgatta, mert olyan csönd fogadott, hogy a sarokban kuporgó pók gyomorkorgása tisztán kivehető volt. Ahogy lépkedtem az asztalom felé, ott és akkor jöttem rá, hogy a Carnegie Hall akkusztikája piskóta a mi irodánkéhoz képest. Mindenki kérdő tekintete rajtam; lefogadom, hogy görbült alattam a tér, mert ilyen hosszú még sosem volt az út a mosdótól az asztalomig.
Philipnél az első gyakornoki napom sem volt kevésbé emlékezetes. Nyeregbe pattantam és megindultam a Philips irányába. Mezőkön tehenek, amott lovarda, a tegnapi esőtől felázott föld és hideg, fenyő illat, mmm...És placcs. Említettem már, hogy a bicikli útat a helyiek lovagló pályának is használják? Nem? Mert hogy ennek fontos szerepe lehet még a történetben, amibe én most beleléptem -vagy jelen esetben bele hajtottam. A tegnapi eső nem csak a földet áztatta föl, de a bicikli útra pottyantott lócitromokat is. Így esett meg, hogy a részben megkérgesült barna ürülék szapftos zöld mócsingokkal az államon, nyakamon -és minthogy a testhőm csökkentette a becsapódott lócitrom viszkozitását, immáron a nyakamon csorgott le a trágyalé, egészen a dekoltázsomba. A többé már történelem.
Halloweenról is ejtenék szót; bár rég volt, szeptember óta nem írtam,tehát most itt a lehetőség, hogy kiírjam magamból. Tehát két gondolat csak.
Ha már globalizáció és kúltúrák olvasztótégelye, akkor már miért nem busójár a világ februárban? Jogos, hogy a bocskor, vászongatya, a bundájával kifelé fordított birkabőr és a nyírfából faragott maszk vajmi teret engednek azoknak, akik egész évben csak az alkalomra várnak, hogy felölthessék a még redeltetésszerűen sosem használt csöppnyi vörös és fekete bolyhos alsóneműiket és megtépett necc harisnyáikat. A magukat szexi ápolónőknek és boszorkányoknak titulálók, nekem inkább (testalkattól függetlenül) húsvéti kötözött sonkáknak tűnnek. Meg kell hagyni azért, hogy egy lányka kreativitása kivívta a szimpátiámat és azonnal nomináltam is az Év Kosztüme Díjara, mert szexi ebola ápolónőnek öltözött. Na, ez a kosztüm sicher nem fordul meg nyolcadmagával egy bulin. Őt leszámítva nekem a felhozatal nagyon Shalloween -beleértve a boltokat, akik félelmetes, de inkább félelmetesen gagyi árúkkal árasztják el kirakataikat. Mint mindig, a paraszt emberek a legkreatívabbak és a marketing véna mindig utat tör magának; a rosszabb minőségű tököket (amik evésre aligha lettek volna alkalmasak) halloween-i tökfaragás zászlaja alatt -és nem éppen alacsony áron- árúsították. Egyszerűen mesteri.
A másik dolog, ami ilyenkor feltűnik nekem, hogy ez az az egy árva nap az évben, amikor a lányok a hajukat úgy hordják, mint én annak bármelyikén. Kis túlzással, majd' mindennap megélem a fantáziáimat a hajamon keresztül. Persze ez függ attól is, hogy hol tartok épp a hajmosás ciklusában, aminek periódusideje általában három nap. Frissen mosva lobogtatom, második nap már kontyba tűzöm és mehet bele, ami a kezem ügyébe akad. Harmad nap már Leia zsömlék vagy Tymoshenko fonott kalács a téma, esteleg más nevezetes péksütemény ihletettségű hajköltemény (aminek zsánere egyértelműen szabadvers).
A ciklus ilyenmódú lefolyását két tényező zavarhatja meg. Elsőként, ha futni megyek vagy vehemensen jógázom és táncolok, mert ilyen esetekben hajmosás és a peridus újraindul.
A másik befolyásoló tényező pedig a beépített random-generátorom, ami az aznapi hajviseletemet befolyásolja. Ez a rendszer nehezen dekódolható -még a programot futtatónak (AKA woman) is rejtély, köznapi nyelven női kedélyállapot-ingadozásnak szokás nevezni, de szerintem ez közel sem tükrözi azt a vérmes hormon örvényt, ami a háttérben munkálkodik. Szóval e kettő függvénye, hogy milyen is lesz a frizum aznap, az pedig predesztinálja a viselt rucit és kiegészítőket.
Ilyen formán analógia vonható köztem és a menzás konyhásnénik közt, akik napról-napra azon munkálkodnak, hogy kihozzák a legjobbat abból, ami adatott. Ha egyik nap rántott hús volt, másnap már marhatokány. Innentől már nem is kell John Nashnek lenni, hogy belássuk, szerdán bolognai spagetti fog gőzölögni az asztalon. Bár a menzás spagetti nincs a top 20-as listámon, örültem a hírnek, mert ez csakis egyet jelenthet: paradicsomleves jár mellé (ugye nem kell lerajzolnom, honnan törtem föl a mesterien megírt kódot). Itt nem is egy, hanem mindjárt kettőt is jelent, mert megindul a csere-kereskedelem köztem és egy állandóan éhező serdülő fiúval, aki a levesét adja cserébe a koleszokban felbecsülhetetlen értékűnek számító spagettivel. Ha volt képem kikérni a repetát, akkor még két tál paradicsomleveshez juthattam (egy ami vele járt, és egy, amihez csere útján jutottam). Szóval mondanom sem kell, hogy ezek voltak a fény a középiskolai kollégiumi éjszakákban.
A bevállalósabb konyhásnénik (én már csak vályú-guruknak neveztem őket) még csütörtökön is a hétfői húst használták föl. A reggeliből hátramaradt vizes zsömlékből és a (kimaradt, de bolognainak szánt) darált húsból pépet varázsolva megszületik az új étel, ami húsgolyók név alatt futott. Aki már maga is föltörte a kolesz menza étrend kódját, annak már triviális, hogy a húsgombócokat az előző napról megmaradt paradicsomlevesből készült szósszal öntötték le. Ehhez kellett pár év, míg érzelmileg, majd fizikailag meg tudtam emészteni ezt a (már sokat láttott) ételt.
És adott egy idegen lány; fehér bőr, szőke haj, a helyiek nyelvét nem beszéli. Több film alapja is lehetne ez, nekem mindjárt három is eszembe jutott (további forgatókönyv ötlet jöhet levélben vagy a bejegyzés alá):
1. Lehetne egy jó kis vanília, valami Valentin-napi edisön, ami egy textileket szállító feka és egy hóka kelet-európai diáklány közti elsöprő szerelemről szól. A kemény srácról persze úgy olvad le az macho, mint after eightről az étcsoki, és belül minden maga a cseppfolyósodott báj és romantika. Lenne benne egymás karjaiba futás a tengerparton (szigorúan slow-motion), vizes poló csiccsegése, nedves, vágytól remegő ajkak egymásba olvadása a hullámok közt (hm, kíváncsi lennék, ez eszébe jutott-e már valakinek is? Kétlem, annyira egyedi, több ilyet kéne írnom)
2. Ha nem úgy néznék ki nyaktól lefelé, mint egy 12 éves kisfiú, akkor akár lehetne egy Maléna-szerű drámát forgatni -a végén (spoiler-alert!) egy jó kis publikus megszégyenítéssel. Utóbbi nem lenne a lényemtől idegen; már többször taszított ki magából közösség és nem egy nő tépte már meg a hajam. Az sem kizárt, hogy a középkori Fried Chicken című keresztény program keretében máglyán sütöttek volna resre boszorkányság vétkével. (Kiegészíteném: minimum kétszer -mert ugye, a vád megalapozott lett volna. Majd a poraimat madarakkal etették volna meg, akik a szélkakas minden irányába vitték volna azt szét. Csak mer biztos, ami hótsicher)
3. Végül (és mindenképp utolsó sorban) forgathatnánk belőle egy zsékategórás slashert (létezik más fajta is?). Szóval azt a vérben tocsogósat, amikor emberi fejek vizeslufiként loccsanak szét a tengerpart szikláin, amit a tenger habjai nyaldosnak és az arany homok hörpint föl.
Ne tévesszen meg senkit a sziporkázóan bájos stílusom - ez csupán alapbeállítás. Egy percig sem szeretném a játszi könnyedséggel diplomázó, a tervezett mérföldkövek nyomvonalán haladó diáklány látszatát kelteni. Hormonháztartásomban nagyobb a fölfordulás, mint a délszerbiai Guča cigány fesztiválon. A felületes szemlélődő elsikkadna a lelki instabilitásom jegyei fölött, pedig nem kell nagy Freudnak lenni, hogy a ráutaló magatartást tetten érjük:
1. Indokolatlan, pillanatnyi felindulásból elkövetett, szokatlanul aprólékos szoba feltakarítás. Egy felsőoktatást járt szerintem ismeri a jelenséget. Nagyszámú felbukkanása: egyetemi kollégiumok. Időzítése: vizsga előtti hetek. Ilyenkor mást sem hallani, mint porszívó zúgást és fölmosósvödör koccanását a mosdókagylón (igen, vékonyak a falak, a kollégiumi élet egy másik várazsa). Viszont ezért soha senki nem emelt szót, mert ő maga is éppen el volt foglalva a maga póttevékenységével (a vizsgára való készülés vagy műszaki rajzolás helyett). Na, ez a tárgy nehézsegétől függően a vizsgát megelőző 1-3 napig tartott el. Na, ilyen szoba feltakarításokból jutott ki 18 az elmúlt szűk három hónapban, pedig erre a szobám mérete nem jogosítana föl. Az, hogy az ablakokat még kivülről is lemostam, a helyzet súlyosságát hűen tükrözi.
2. Koffeinmérgezés okozta kézremegés és fókuszvesztés kavar be, máskor meg
3. cukor túladagolstól végül a billenytyűzetemet fejelem le. Utóbbi a kedvencem mindközül, mert hagy némi teret és időt a meditálásra (aka munkaidőbeni bűntetlen szunyókálásra).
Mikor a helyzet a keleti parton fokozódik, a részleges idegösszeomlást hosszú fürdőkkel kezelem. Kád feltölt. Valami leseíromolyankínosfantázianevű fürdősó beleszór. A levegő sűrűsödik. Gyertyák kéznyújtásnyira. Mentségemre legyen, hogy a gyertyák használata a fürdősó használati utasításában dőlt, lila (!) betűkkel volt szedve, ami humbuk nyelven feltehetően a kiemelt fontosságot jelzi. Tehát úgy mértem föl a helyzetet, hogy a kockázati tényezője annak, hogy hülyének esek ki, mert gyertyás-illatos fürdőt veszek, összevetve azzal, ha nem teszem (ezzel magamra haragítva kínai fürdősó szellemét), elég kicsi. A fene se tudja, az azon sorakozó kínai jelek mivel fenyegetőznek, ha nem tartom be az azon leírtakat. Végtére is, ki vagyok én, hogy vitatkozzam a Mézes Áfonyás harmónia (na tessék, leírtam a nevét, ezután vattacukor máglyán fogok elégni) fűrdősó használati utasításával.
Nem egyszer megesett már, hogy miután egy tőkebálna finomságával belecsusszantam a kádba, rájövöttem, hogy sikerült túltelített oldatot készítenem a fürdősőból. A kémia sosem volt az erősségem, látod, Édösanya, jó hogy nem mentem orvosnak. Így tehát, ha mások életét nem is fenyegetem a kémiai előképzetlenségemmel, de elérem, hogy az előttem álló bő egy órát egyatta 40-es csiszolópapíron töltsem el a a Mézes Áfonyás Harmónia jegyében, ami aztán jó mélyen beleeszi magát az előzőleg kiázott bőrömbe. Olyannyira mélyen, hogy még nyolc napon túl is őrzöm a 'belső békét' a lelkemben és elmémben, mert, hogy az össz vér az alsó fertályomba tódul, aminek fontos lüktetni valója van.
Akad olyan is, hogy egy pillanatban sSsSsSsSsSsSsSsss, azaz adáshiba; határozatlan idejű emlékezet kiesés következik be, ami feltehetőleg az agyam egyetlen racionális válaszreakciója a fürdősó-oldat gumicukor émelyítő illatára. Ezután nyomokban már foszladozó vízi hullaként térek magamhoz és az életfunkciómat tesztelendő hideg zuhanyt veszek. A teszt eredménye: pozitív. Na, de elég is ennyi a kínjaimból, jöjjön a magyarázkodás.
A bejegyzések elég foghíjasak. Mondhatnám, hogy a napi olykor tíz órát is meghaladó diplomamunka írás után nehéz újra leülni a képernyő elé. De ez nem lenne igaz, mert nem a bejegyzés megírása viszi el az időt -az igazán nem nagy kunszt-, hanem az utána következő átolvasás. Ez az optimalizációs folyamat arra hivatott, hogy olyan írás kerüljön föl a blogra, amit a populáció legalább 0,1 %-a megért. És a hiba nem az emberek szövegértésében keresendő, hanem a fejemben egyre növekvő káosz túlburjánzásában, amit botor módon szavakba, majd mondatokba próbálok önteni, hogy végül egy formás kis bejegyzés pottyanjon ki a forma-negatívból.
Bár a diplomázás nem könnyű ipar, a túlélési esélyeimet nagyban növeli a paradicsom ellátmány (külön bejegyzést ér), a tengerpart és a már gyengülő, de még mindig erős napfény. Persze, ha a spanyolokat és katalánokat kérdezed, akkor ők már szeptemberben a kezeiket tördelve, lebiggyesztett szájjal és bambi szemekkel rebegték, hogy 'the winter is coming'. Na, persze, drámakirálynő mind egytől-egyig! Mondjuk az én energiaellátmányom víz- és szélerőmű és nem napelemcella alapú, mint az övék.
Kálváriám stációi képekben
labor meló,mérések és beépítés
Aki ismer, tudja, hogy ha másban nem is, de a hatásos belépéshez van érzékem. Bárhol is jártam, mindig tudtam, hogyan is tegyem 'emlékezetessé' a belépőmet, még ha ez sosem volt célom, mert jó lenne azért egyszer (a szó jó értelmében) normálisnak tűnni. Dehát nomen est omen.
A mozgásérzekelők istenét valamivel magamra haragíthattam (vagy előző életemben betőrőként sokat hatástalaníthattam?), de ebben az életemben valahogy mind immunis rám. Egyszerűen rám sem hederítnek; számtalanszor ütköztem így 'automatikusan' nyíló (vagyis hát éppen, hogy nem nyíló) üvegajtónak, ami szerencsére anyagtulajdanságából kifolyólag olyan hangosan rezeg a fém keretben, hogy szerintem még a másik csillagrendszerben is felvertem az ovisokat a délutáni álmukból.
Hát nincs ez másképp a spanyol (vagy katalán) mosdók mozgásérzékelőivel sem. Reggelente eső táncot kell járjak előtte, hogy működésre bírjam. Hát úgy esett, hogy egy reggel -a tevékenység sürgető mivolta okán- erre nem jutott se időm, se 'kedvem'. Mert hát ugye az ember nem bugriskodik, ha hívja a természet, mikor éppen ellene próbál dolgozni. Mivel az én imádott Rózsa nagymamám arra tanított, hogy egy finom hölgy az nem fut (de még busz vagy férfi után sem), ezért gyorsgyaloglással belibegtem a női mosdóba. Az még csak hagyján, hogy nem gyullad föl az égő, ha belépek, de ez konkrétan lekapcsolt('szórakozol velem?'). Na, de ebből nem volt időm önérzeti kérdést csinálni -pedig minden okom meg lett volna rá. Ha indián-táncra nem is futotta, azért kettőt fordultam a tengelyem körül, hogy megadjam az isteneknek, ami kijár. A tiszteletadás újfent egyoldalú volt, ergó újfent nem használt semmit a mozgásérzékelőnek, annál inkabb a hugyhólyagomban uralkodó nyomásnak, ami padlógázon tartott a kritikus értékhez. Megindult tehát a tapogatózás; csempe, fal, ajtószegély, kilincs (végre!), és gyorsan be is slusszanok (elszámított távolság: ezúttal egy sperlemez fal befejeléssel megúsztam). Lábszárammal érintem vécé kagyló hideg kerámiáját, irányba állok és a csésze fölé guggolok, és ááááhhh.
Soha nem ülnék rá a wc ülőkére, de itt aztán végképp nem; a spanyolok (ami még riasztóbb, a női részleget is beleértve) sem igen élnek a kézmosás nyújtotta élvezetekkel. Szóval hogyan is osztozhatnék velük egy WC ülőkén?
Na, de vissza a sztorihoz. Szóval, ahogy guggolok és diadalittasan mosolygok, hogy időben ide sikerült érnem, langymeleget érzek a bokámon. Felpattantam, a mozgásérzékelő erre fölkapcsolja a lámpát (drámai érzéke az van neki) és tárááááám, a wc fedél lehajtva maradt. De ki hajtja egyáltalán le egy női mosdóban? Egy hiperaktív férfi takarító? Vagy egy olyan, aki hisz benne, hogy a csí a wc-ben távozik, ha útját nem állja a klotyó fedél, mert ugye az szupererővel bír. Az alfa, béta és gamma sugarak röhögve átsüvítenek a fröccsöntött vécé fedélen, de a csí! Na a csí az bizony megtorpan előtte.
Megindult a nyomok eltüntetése,amihez vízre is szükségem lett volna, de persze ilyenkor teltház van a női budiban. Az, hogy mennyit szöszmötök a latrinán, természetesen senkinek sem szúrt szemet -a nők ott amúgy is kilépnek a normális idősíkból. De most komolyan, mi tart annyi ideig, lányok? Elég egyszerű az algoritmus, akkor meg mégis mire megy el az a sok idő? Origaminyuszit hajtogattok wc papírpól, mielőtt használjátok? (spontán közvélemény-kutatásra való felhívás; válaszokat levélben vagy a poszt alá kérem megírni)
Miután végre kiürült a csatamező, átkommandóztam magam a mozgássérültek slozijába. Ott végre levehettem magamról a nedves -maradjunk ennél a PC verziónál-, tehát a nedves ruhát. Miután a nem éppen kézi mosásra tervezett mosdókagylóban kimostam az incidensben érintett ruhákat, megindulhatott a kézszárító majd' 40 perces berregtetése. Na ezt már az összes kollegám végighallgatta, mert olyan csönd fogadott, hogy a sarokban kuporgó pók gyomorkorgása tisztán kivehető volt. Ahogy lépkedtem az asztalom felé, ott és akkor jöttem rá, hogy a Carnegie Hall akkusztikája piskóta a mi irodánkéhoz képest. Mindenki kérdő tekintete rajtam; lefogadom, hogy görbült alattam a tér, mert ilyen hosszú még sosem volt az út a mosdótól az asztalomig.
Philipnél az első gyakornoki napom sem volt kevésbé emlékezetes. Nyeregbe pattantam és megindultam a Philips irányába. Mezőkön tehenek, amott lovarda, a tegnapi esőtől felázott föld és hideg, fenyő illat, mmm...És placcs. Említettem már, hogy a bicikli útat a helyiek lovagló pályának is használják? Nem? Mert hogy ennek fontos szerepe lehet még a történetben, amibe én most beleléptem -vagy jelen esetben bele hajtottam. A tegnapi eső nem csak a földet áztatta föl, de a bicikli útra pottyantott lócitromokat is. Így esett meg, hogy a részben megkérgesült barna ürülék szapftos zöld mócsingokkal az államon, nyakamon -és minthogy a testhőm csökkentette a becsapódott lócitrom viszkozitását, immáron a nyakamon csorgott le a trágyalé, egészen a dekoltázsomba. A többé már történelem.
Halloweenról is ejtenék szót; bár rég volt, szeptember óta nem írtam,tehát most itt a lehetőség, hogy kiírjam magamból. Tehát két gondolat csak.
Ha már globalizáció és kúltúrák olvasztótégelye, akkor már miért nem busójár a világ februárban? Jogos, hogy a bocskor, vászongatya, a bundájával kifelé fordított birkabőr és a nyírfából faragott maszk vajmi teret engednek azoknak, akik egész évben csak az alkalomra várnak, hogy felölthessék a még redeltetésszerűen sosem használt csöppnyi vörös és fekete bolyhos alsóneműiket és megtépett necc harisnyáikat. A magukat szexi ápolónőknek és boszorkányoknak titulálók, nekem inkább (testalkattól függetlenül) húsvéti kötözött sonkáknak tűnnek. Meg kell hagyni azért, hogy egy lányka kreativitása kivívta a szimpátiámat és azonnal nomináltam is az Év Kosztüme Díjara, mert szexi ebola ápolónőnek öltözött. Na, ez a kosztüm sicher nem fordul meg nyolcadmagával egy bulin. Őt leszámítva nekem a felhozatal nagyon Shalloween -beleértve a boltokat, akik félelmetes, de inkább félelmetesen gagyi árúkkal árasztják el kirakataikat. Mint mindig, a paraszt emberek a legkreatívabbak és a marketing véna mindig utat tör magának; a rosszabb minőségű tököket (amik evésre aligha lettek volna alkalmasak) halloween-i tökfaragás zászlaja alatt -és nem éppen alacsony áron- árúsították. Egyszerűen mesteri.
A másik dolog, ami ilyenkor feltűnik nekem, hogy ez az az egy árva nap az évben, amikor a lányok a hajukat úgy hordják, mint én annak bármelyikén. Kis túlzással, majd' mindennap megélem a fantáziáimat a hajamon keresztül. Persze ez függ attól is, hogy hol tartok épp a hajmosás ciklusában, aminek periódusideje általában három nap. Frissen mosva lobogtatom, második nap már kontyba tűzöm és mehet bele, ami a kezem ügyébe akad. Harmad nap már Leia zsömlék vagy Tymoshenko fonott kalács a téma, esteleg más nevezetes péksütemény ihletettségű hajköltemény (aminek zsánere egyértelműen szabadvers).
A ciklus ilyenmódú lefolyását két tényező zavarhatja meg. Elsőként, ha futni megyek vagy vehemensen jógázom és táncolok, mert ilyen esetekben hajmosás és a peridus újraindul.
A másik befolyásoló tényező pedig a beépített random-generátorom, ami az aznapi hajviseletemet befolyásolja. Ez a rendszer nehezen dekódolható -még a programot futtatónak (AKA woman) is rejtély, köznapi nyelven női kedélyállapot-ingadozásnak szokás nevezni, de szerintem ez közel sem tükrözi azt a vérmes hormon örvényt, ami a háttérben munkálkodik. Szóval e kettő függvénye, hogy milyen is lesz a frizum aznap, az pedig predesztinálja a viselt rucit és kiegészítőket.
Ilyen formán analógia vonható köztem és a menzás konyhásnénik közt, akik napról-napra azon munkálkodnak, hogy kihozzák a legjobbat abból, ami adatott. Ha egyik nap rántott hús volt, másnap már marhatokány. Innentől már nem is kell John Nashnek lenni, hogy belássuk, szerdán bolognai spagetti fog gőzölögni az asztalon. Bár a menzás spagetti nincs a top 20-as listámon, örültem a hírnek, mert ez csakis egyet jelenthet: paradicsomleves jár mellé (ugye nem kell lerajzolnom, honnan törtem föl a mesterien megírt kódot). Itt nem is egy, hanem mindjárt kettőt is jelent, mert megindul a csere-kereskedelem köztem és egy állandóan éhező serdülő fiúval, aki a levesét adja cserébe a koleszokban felbecsülhetetlen értékűnek számító spagettivel. Ha volt képem kikérni a repetát, akkor még két tál paradicsomleveshez juthattam (egy ami vele járt, és egy, amihez csere útján jutottam). Szóval mondanom sem kell, hogy ezek voltak a fény a középiskolai kollégiumi éjszakákban.
A bevállalósabb konyhásnénik (én már csak vályú-guruknak neveztem őket) még csütörtökön is a hétfői húst használták föl. A reggeliből hátramaradt vizes zsömlékből és a (kimaradt, de bolognainak szánt) darált húsból pépet varázsolva megszületik az új étel, ami húsgolyók név alatt futott. Aki már maga is föltörte a kolesz menza étrend kódját, annak már triviális, hogy a húsgombócokat az előző napról megmaradt paradicsomlevesből készült szósszal öntötték le. Ehhez kellett pár év, míg érzelmileg, majd fizikailag meg tudtam emészteni ezt a (már sokat láttott) ételt.
