Muslinca -take2

Világvége 2.0
A sikertelen kávé kommandóm levét egész álló héten ittam. A nem éppen tökéletes földet érés hatását a farom tompította, de közel sem az elvárt mértékben. Két dologért nyugodtam bele a pörge (nem éppen gazdaságos helykihasználású) far  meglétébe. Egyrészt mert a legkényelmetlenebb szék is kipárnázottnak tetszik, másrészt mert könnyű az alkatomra ruhát szabni. Az én valahai varrónő nagymamám -akinek ujjai valódi evolúciós görbét futottak be csak hogy a varrás hatékonysági optimum pontján működhessen- elragadó bájjal tudott seperc alatt verbális touchét adni bárkinek. Ő mondta mindig, amikor a centit csavargatta a testkerületeimen, hogy a csicses (deszka) faros (nagy hátsójú) lányok válogathatnak. Mindig tudta, hogyan tálalja a frankót, ami vigasztalásnak tetszett elsőre, mégis nyomokban tartalmazott csak tapintatot.

Kultúrkincsünknek tartom a passzív agresszió ezen verbális manifesztációját, aminek lelkes művelői a nagymamák. Fontos a tiszta forrás, mert a műfaj valódi jellegét az üzenet és a közlés módjának szinergiája adja ki, amire csakis magyar ajkú nőnemű nagyszüleink képesek. Sajnos épp emiatt ez az önálló irodalmi műfaj a kihalás szélére sodródott. Még szerencse, hogy az áldozatokra mért jókora szúrás sebe nyomán a varr hosszú évekig éktelenkedik majd. Hiszen a műfaj mottója: a szavak számának minimalizmusa és az üzenet horderejének maximalizálása. A tökéletes fegyver. 

Ha valaki szintén műgyűjtésre adná a fejét (törés álló sisak és kötél idegek erősen ajánlottak), íme a műfaj ismertető jegyei. Mindközül a legfőbb, hogy a másik fél csupán befogadó. Interakció nem hogy nem szükséges, de egyenesen ellenjavallott, mert nem csupán a monodráma hosszát, de a véres kimenet valószínűségét is erősen növeli. Tehát a másik fél nem partner, csupán a katalizáló közeg. Nélküle helyén légüres tér támadna és belegondolni sem merek, mi történne, ha egyszerre az előadóművész (ismertebb nevén: a nagyi) süket fülre találna. A tippem, hogy minimum spontán égést eredményezne a felgyülemlett mondanivaló (mai trendi szóval élve: toxinok). És ki ne tudná jobban, mint a mai nők, hogy a toxinok nem tesznek jót a bőrnek. Tehát már csak ezért is lehetünk megértőek, ha 80+-os eleink pusztán a bőrápolás jegyében letromfolnak bennünket. 

Visszatérve a konyhapultos lezúgáshoz. A földet érés a klasszikus mechanika nyelvén egy tökéletesen rugalmatlan ütközéssel írható le, vagyis a hátsó fertályom teljes mozgási energiája elveszett és a kőpadló pihe-puha mibenléte okán alakváltozást szenvedett el. Ezen jelenség eredménye, hogy a farpofáim a szívárvány összes színében pompázó véralászökkenés-szirmokat bontottak. Az ezt követő napok aligha voltak ilyen költőiek... (folyt köv.)

u.i.: Mindenkinek boldog világvége első évfordulóját. Aki lemaradt volna róla, ma van egy éve és két napja, hogy mindannyian kimúltunk. A kedvenc esztergapadom mellől kívánok mindenkinek szívmelengető karácsonyt!

Muslinca

A kép illusztráció, de a valósággal való egyezés nem a véletlen műve

Ahogy a konyha padlón ültem fél kiló őrölt kávéval nyakon öntve, konstatáltam, hogy ezért igazán nem volt érdemes kikelni a meleg ágyamból. Akkor már persze késő volt. Minderről a muslinca és a hórihorgas lakótársam tehet (nem ebben a sorrendben). Ramin, az iráni cellatárs, a kávét arra a polcra tette, aminek létezését ezidáig csak feltételeztem és úgy emlegettük, hogy a tudodmelyik. Végiglapozva a konyhaszekrények ajtajait, nyilvánvalóvá vált, hogy a kávésdoboz csakis ott lehet. Hát ezt érdemlem én, a lakótársak gyöngye, aki még a wc ülőkét is fölhajtja maga után? Ott álltam mongól eleinket idéző szemekkel és koffeinért remegő testtel. Vízióm volt; én voltam Aliz, 22-es csapdában és 18-as karikás ruhában;  ahhoz, hogy felérjem a polcot, kávét kell innom, és ahhoz, hogy kávéhoz jussak fel kell érnem a polcot. Értelmi képességeim globális minimumán a konyhabútor megmászása jó ötletnek tűnt. Egy egészen rövid pillanatra úgy is tetszett, hogy a pultnak feszített bal térdkalácsom és pár nyámnyila ujjacska a szekrény alsó polcán elegendő alátámasztást nyújtanak majd a sikeres KV-iNváZzzIóhoz. A gyűrűsujjam hegye már érintette is a hideg bádog dobozt, ráfordultam a célegyenesre. A számat nagyra tátottam, így is nyerve néhány értékes millimétert az állkapocs allokációmmal. Ebben a pillanatban egy raj azonosítatlan repülő objektum csapódott a gégefedőmnek és tripla leszúrt Rittbergereikkel zárva haláltusájukat elhagyták az élők sorát. (Naná, hogy a torkomon csúszott le valamennyi) Tetteik egyenes ági következményeképp az alátámasztásaim egyszerre eltűntek és egy 5.9-es gyakorlattal zártam a magánszámom. Ma reggel nem ittam kávét, de megfogadtam, hogy a muslincák nyomába eredek. (folyt.köv.)

Szomorú vasárnap

Alcím: „Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”

Tűzköpőként a tűzköpő olaj kupakját, negyed évszázadot magam mögött tudva pedig a gyerekzár ördöglakatát nem tanultam meg hatástalanítani. Hollandia pedig -a közvélekedéssel szemben- nem a sajtok és a fapapucsok, hanem a határidőnaplók és gyerekzárak országa. Ezek mellett az ablakok és függönyök különleges viszonya megérdemel pár sort. Itt ugyanis e kettő nem kevésszer kerül egzisztencia válságba egymás létezése miatt. Talán van az a dimenzió, ahol az egyik létezése nem kérdőjelezi meg a másik meglétét. Sőt, talán ebben a tökéletes dimenzióban egymás feltételezői. Hollandia nem ez a dimenzió. Itt az ablak nem feltételez függönyt, ha mégis, akkor anomália van a mátrixban. Ilyenkor a rendszer igyekszik visszatérni egyensúlyi állapotába. Addig is, a kvázi-statikus állapotról egy lehelet vékony textília gondoskodik. Ránézésre függöny, funkciója szerint viszont mégsem az. Egyszóval: talány. És hótsicher, hogy a holland függöny is gyakran teszi föl a kérdést miközben mindenki csak átnéz rajta: „mi végre vagyok itt a Földön?”


Ennek következménye, hogy itt bevett gyakorlat a másik életterébe bámulni, ahogy elhaladunk az utca és otthon közt határsávot képező nagy, elfüggönyözetlen ablak előtt. Az utcákat járva a filmművészet remekeinek egy-egy jelenete tetten érhető, és ami a legfurcsább, szinte kitapintható. A legtöbb házban természetesen echte Hallmartos szirup megy: papa, mama, nagymama, gyerekek Mosolyországban. Utóbbiak fakocka rakosgatása és kifestőzése a tökéletes szimbiózis langymeleg lebegésének harmóniájában telik. Nincs itt első vérre menő harc a kis Jan és Matheijs közt a színes ceruzákért vagy leszámolás, mert Marijke homokvárát Jurgen és Stijn le találta pisilni, mert Marijke nem emelte föl nekik a szoknyácskáját. Á, azok a szép ovis napok! A Holland emberpalánták már a jólét agytompító békejét élvezik -arcukon a majd' minden ház polcán ülő Buddha szobor bárgyú mosolyával. Épp ezért van, hogy kedvem szottyan eljátszani a kéjes gondolattal, hogy az idilli holland Lila Akác köz összes lakójának szeme láttára összekeverem a szelektív hulladékot. Az üveget a papírral, a műanyagot a háztartási szeméttel, a papírt a műanyaggal, az háztartásit a papírral meg az üveggel meg a műanyagot ay üveggel meg a papírt a mindennel és a háztartásit is mindennel és mindent mindennel és áááááá! Álom, édes álom. Ugyanebben az álomban mangalicazsíros kenyeret eszek hagymával és pirospaprikával. No, de vissza a valóságba, vagyis ebbe a hallucinációba, aminek címe: Hollandia esete a függönnyel.  

Ahogy tovább sétálunk egy amerika romantikus vígjáték filmkockái pörögnek a szemeink előtt: a pár gyertyafényes asztalnál ül és egy tányérből spagettit szürcsöl. Egy óvatlan pillanat és a spagetti tészta két végén az erős vákuumszivattyúzást végzők ajkai forró csókban olvadnak össze a paradicsomos húsgolyók fölött. Fjajhh. A látvány úgy beleégett az agyamba, hogy azóta nem eszem hosszú tésztát. Ki tudja, egyik percben még gyanútlanul fogyasztom a spagettimet, a másikban már egy vérszegény holland terem a tésztám végén. Ilyen kockázatot nem vállalhatok föl. Aztán vannak a szürreálisabbnál is szürreálisabb kimerevített filmrészletek; ilyen a Jelenetek egy házasságból vagy a Közöny pillatképei.


Ezt hagyom itt pénteken. Hollandiát, az ellentmondások országát.  Meglehet, a felületes szemlélődő könnyen abba az illúzóba esik, hogy ez itt maga a mennyei rendezettség földi manifeszteciója. Pedig nem az. Tény, hogy Hollandia minden szárazföldi négyzetcentimétere és víztérképe jobban megtervezett, mint Disney Land és itt a villanyrendőrök (beleértve a gyalogosokét is) nem csak színváltozós utcai dekorációk, mint olyan sok helyen a világon. Viszont a fejekben nagyobb a felfordulás, mint egy kenyai menekülttáborban. Sicher, hogy azok is pislognának, ha látnák a hollandok kusza értékrendjét. Igaz, nem véletlen a jólét. A Holland kéz odatapint, ahol a parazita lapul és egy sebész pontosságával nyitja föl bőrt és távolítja el az idegen testet, avagy a problémákat. Gyorsak, egyenesek és hatékonyak. Ahogy a Philips is. Ezért készítenek beható elemzést az összes dolgozójukról, hogy feltérképezzék, azok milyen munkakörben mozognának otthonosan, ergo hoznának több pénzt a konyhára. Az elemzés azért több, mint jellemrajz; irányt mutat, fejlődésre és tudatosságra int és mintegy kezelési útmutató is a közeli kollégáknak. Ezzel elejét vehetik a félreértéseken alapuló feszültségeknek és az egymás melett elbeszéléseknek, vagyis a párhuzamos monológoknak. Öt napja kaptam kézhez a rólam szóló elemzést. Egy sereg agykurkász beható vizsgálatának az eredménye ez és egy látszólag összefüggéstelen szavak halmazából álló teszten alapul. 

Előljáróban annyit, hogy ki kellett vezetni engem a teremből, mert ha hihetünk a tanúk elmondásainak, akkor úgy elsápadtam, hogy a hátam mögötti fallal tökélesen összepasszoltam (stílusosan rosszul lenni is tudni kell). A teszt eredménye: a színkerék ezen színárnyalatán egyedül állok, a többi népes. Faltam a mélyzöld színű aktába csomagolt papírköteg oldalait, mint egy kiéhezett vadállat. Alig kaptam levegőt, a tüdőm borsónyíra zsugorodott és éreztem, hogy minden vér a szívembe tódul, az ujjaim elfehéredtek és megdermedtek. A Sári feketén-fehéren című műremek, ami, most már elmondhatom, kész dráma, egycsapásra felforgatott mindent. Minden, ami abban a füzetkében rólam szerepel szöges ellentéte annak, amit a világ, a velem legbensőbb érzelmi kapcsolatban állók rólam valaha hittek vagy mondtak. Sosem tudtam, mi az a szívemet örökké facsaró érzés, a szorongás sok baráti vagy családi összejövetel után. Már tudom. Az értetlenség. Hogy a vélt énemet gazdatestként éltem meg. Hogy olyannak mondtak el, amit sosem értettem, bizonyítékát végtelenül kétségbevonhatónak, alapját pedig ingoványosnak éreztem. Szükséges rossznak éltem meg, hogy többen gyűlülnek, mások meg éppen a fellegekig magasztolnak olyanért, ami szerintem nem vagyok. Ezért lassacskán magam is kezdtem elhinni, hogy okos vagyok és erős, jellememből fakadóan nincs bennem empátia, hideg vagyok és elnyomok másokat, a versenyek első díjai és az ösztöndíjak egymást érő sorozata státuszom örök megerősítései. Eszközök és nem cél. „Miért nem tudsz örülni a sikereidnek?” Kérdezték -megszámlálhatatlanul- sokan, és gyakran indulattal. Zavaromban kitaláltam valamit. De az igazság az, hogy nem én nyertem meg az országos vitorlás bajnokságokat, nem én nyertem tanulmányi versenyeket és köztársasági ösztöndíjakat, nem én, valaki más. Láttam, ahogy lépdel az oklevél vagy serleg felé, de úgy néztem, mint más a színdarabot -kívülről. Nem az én érdemeim voltak azok, csak a lányé, akinek azt mondták erős és okos és imád versenyezni, de mindenekfölött győzni. Most már tudom, gyűlöltem minden percét az összes versenynek és megmérettetésnek.

A jellemzésem első bekezdése:

„Sára alkalmazkodó, az események és mások irányítására nem mutat érdeklődést. Szeret a háttérben maradni és bár karaktere érdemessé tenné az uralkodásra, végtelenül alacsony önbecsülése ezt nem teszi lehetővé. Könnyű megfélemlíteni és az aggresszióra összeroppan. Egyenes kommunikációt kell kiépíteni vele, ha azt érzi, nem a teljes igazságot mondják el neki, erős hajlamot mutat az önkorbácsolásra. Ez a destruktív magatartás erősen hatákonyságrontó és sok időt felemészt, mert csakis a racionális magyarázat oldhatja ezt föl. Szereti a részleteket, hajlamos a befodulásra, ami megrémítheti és frusztrálhatja a körülötte dolgozókat. Könnyen beilleszkedik és nem igyekszik megváltoztatni a körülötte lévőket, filozófiája: élni és élni hagyni.”

Ezek szerint ép vagyok, csak kicsit más. Olvasni, írni, szavalni, énekelni, táncolni szeretek. Mindezeket magamnak, de akár másnak is, akit épp érdekel. Ami versenyek ezekről szóltak, azok diadalát megéltem, még ma is beleremegek. Soha máskor nem éreztem jobban, hogy élek, mint Dengeleghinéként a megszeppent csöndbe suttogni hogy „Gábriel, Gábriel, Gábriel, árnyékodért selyem ingem ázik el” vagy eszméletvesztésig Mefisztó keringőjében örvényleni ahogy a „fagylaltszínű ruhákkal felhabzik, forr a bálterem”. Ez persze nem azt jelenti, hogy színésznő lennék inkább, sőt. Nem vagyok annak való. Ahogy a blog írásaim sem éppen aratnak osztatlan sikert. Több kérés is jött már, hogy írjak egyszerűbben. Nem értem. Számomra a mondatok szövetébe fonódó szavak térben és időben való felbukkanása  nyilvánvaló összefüggések ok-okozati sorozata; nem mesterkéltek, de nem is véletlenszerűek. Nem patikamérlegen méricskélem és nem is lózabolóval. A jellemem fölött felületesen szemlélődők pedig még arra a téves következtetésre juthatnak, hogy a szavak alaknyerése a tenyerem és ujjaim irányított mintázatkövetése vagy éppen ellenkezőleg: zabolátlanságuk eredménye. Pedig egyik sem igaz. Egyszerűen csak a fejemben minden más lehetőség -lépésszaporítás vagy akár ritkitás- eleve kizártnak tűnik, mert akkor a szavak láncolata vak szemre tévedne és menten lefutna. Néha meghajlok a kérés fölött és leírom, mi történt velem. De ahogy már a legelső bejegyzésemben írtam: „nem ígérek naplóbejegyzéseket; helyettük olykor lesznek hangulat-fröccsök, pillanatkép-koktélok (,,rázva, nem keverve" /J.Bond), máskor meg kerítésszaggató gondolatok némi gyümölcsággyal megbolondítva.” Sosem akartam elmesélni a történetemet. Ezért a facebookos inaktivitásom és a töretlen viszolygásom a mobil telefonoktól. Felesleges ez a sok életjel adás. Ha nem ide, akkor papírra kerülnének ezek a bejegyzések. Az asztalfiókomnak minden áldott nap írok, ide mégis csak többhetente (van, hogy 9 hónap után) merek kitenni valamit.

  

Szomorú ez a vasárnap, mert bár újjászülettem, előbb ehhez meg kellett halni. Picit félek is, mert tudom, hogy sokan próbálják majd az elemzés eredményét vitatni és gúnyolni. Szomorú ez a vasárnap, mert bár fellélegezhetek, hogy azok, akik megvetettek, nem engem bántottak, hanem a vélt Sárát. De ezzel együtt azok szeretete sem volt valós, akik a képzelt énemet szerették. Akkor tehát senki sem gyűlölt és senki sem szeretett? Ha belegondolok, hogy pszichológusi kezelésre mentem a előző „kedvesem” kérésére... és sajnos nem ő volt az első, de ő volt az utolsó, akinek rágalmazásai halló fülekre találtak. Egészsséges vagyok, leírni is szokatlan. A felocsúdás élménye olyan vérlöket volt a szívemben, hogy a billentyűk is kiakadtak, sőt, azt éreztem, menten kiszakadnak. Most indul a hangszer újrahangolása húrrol húrra: Sára vagyok, 25 éves és már öt napja tiszta.