b_LOG OUT

Sinterklaas arspoeticájában ott lapul, hogy a rosszul viselkedő gyerekeket bűntetésből (!)Spanyolországba viszi, ahol az aranyhomokos partot  tűrkiz tenger  mossa, az emberek torkát meg skarlátszín óbor. A Sintér ezen nyilatkozata színtiszta provokáció, sőt casus belli! Három órával és két ronggyá ázással később meg is érkeztem egy haverommal a tett színhelyére. A fölső képen tisztán kivehető a konkurencia; átlag életkor: 2 éves kis emberpalánták és néhány ferdeszemű turista (utóbbiak épp olyan elválaszthatlan elemei a világ összes zugának, mint a répadarabok a rókázásnak). Bár minden idegszálammal azon voltam, hogy az Sinteeklaas haragját kivívjam (még a jobbágyaival is lepaktáltam), az öreg ügyet sem vetett rám. Így aztán, ha nem is a rabszolgatartó Mikulás hajójának a fapadján -hanem a Wizz Air-én-, de másfél évvel később eljutottam Spanyolországba.

b_LOG IN <Barcelona>

Minden egy esős októberi napon kezdődött. Az eső kopogásánál egy portugál út ígéretének mantrázása volt csak monotonabb. A párkányon ültem, kezemben forgattam a csészét és a hideg tea felszínére feszülő hártyára meredtem. Újra melegítsem? Ugyan, 25 éves vagyok! Egy perc sem telt bele, és már a repjegy árakat pásztáztam. Hova is? Porugáliát leszámítva mindegy is volt. Így zuhantam az akkori kedvesem karjaiból Gaudijéba.

A hat nap alatt egyik ámulatból estem a másikba; kihajtogatott bordákkal jártam a Barcelona gótikus negyedét, a Güell park organikus pillér rengetegét és a látható fény teljes frekvencia tartományába csavarodva olvastam órákon át a Sagrada Família gomba-süvegei alatt. Ha elég hosszan néztem azokat, lassan leereszkedtek -olyan közel, hogy pilláimmal akár meg is érinthettem volna a redőit. (Kiemelném, hogy nem voltam tudatmódosító hatása alatt. Próbáltam már a vicces cigit, de rám semmi hatása sem volt. Echte semmi. Pedig a párkányon ejtőző macska majd megpukkant a nevetéstől). 

Egy nap betévedtem egy helyre, ahol már délután rázendítettek a görög táncházra. Mikor úgy éreztem, a zene kellően belefojt a lábamba, beálltam a körbe. Ez az ősi erő, ami csakis egy zárt lánccú test-füzérben indukálódhat, extatikus. Fél óra sem telt bele mikor a zenének egyszerre csak végeszakadt. Ekkor a körben állók kifordultak és meghajoltak, a köröttünk állók pedig dübörgő tapsba kezdtek. Ekkor esett le, hogy sikerült beállnom egy fellépő csoport koreográfiájának kellős közepébe. Ez az én formám.

És az is, hogy az éjféli koncertet adó andalúz cigány banda klarinétosa játék közben lesétált a színpadról és toronyirányt felém tartott. Mózes tengerszétválasztó akciója smafu ahhoz képest, amit ő csinált. Egy pillanat volt csak és a pulzáló tömeg egy méter sugarú körben lüktetett és én az epicentrumában találtam magamat, a kígyóbűvölő pedig rákezdett; a hangok ördögien szépek voltak és ahogy azok körém, úgy én a hangszer köré tekeredtem. Mintha csak gazdateste lettem volna a muzsikájának. Egyszerűen mesés volt. 

Hajnalban, mikor a lábaim már többé nem töltötték be tartóelem funkciójukat, visszavonulót fújtam. 

Ezt az élmény-cunamit még a couchsurfing is duzzasztotta, hisz így első kézből ismerhettem meg Barcelona turisták előtt is rejtve maradt helyi tapas és bocadillo bárjait és élőzenés kocsmáit. Katalónia szerelem volt első látásra, no.

Az őszi félévben jött a második tarkón vágás. Hatodmagammal dolgoztunk egy egyetemi projekten; az Olasz, akinek igényessége egyedül a tésztafőzésben ütközött ki, a Három Holland, alias a pontosság védő(ál)szentjei és a Kolumbiai, a szófosás Egerszegi Krisztinája, aki napról napra döntögette meg saját rekordjait. Kattogott az agyam, kellett egy projekt, aminek értelme is van. Így bukkantam rá egy EU-s terméktervezői versenyre, aminek helyszíne, lám-lám, Barcelona mellett volt. Röviden, előselejtező: pipa, első helyezés: pipa, kémia a cég és köztem: pipa.  Így most náluk írom a diplomamunkámat (7+n hónapig, n∈N). 

Azért őrzöm Hollandia emlékét is. Például a talányról, hogy miért használ mindenki sóörlőt (jóneveltségből nem árultam el nekik, hogy a só nem fűszer) máig nem sikerült lerántani a leplet. 

Továbbá egy holland hattyúval való (nagysebességű) találkozásnak élményét is holtomiglan őrzöm majd -legalábbis a kipótolt bal harmadik nagyörlő fogam mindenképp. Bár senki -senki!, még az édesanyám és apám- sem hitt nekem, mikor anno leírtam, hogy egy hattyú kitörte a fogam miközben én békésen és gyanútlanul bicikliztem. Pedig az ösztönvesztett, pöffeszkedő, sügér liba tényleg kettétörte, mikor a pille-fehér vattacukor testével rám zuhant. Erről 2 fogorvos, 6 kezelés, 3 gyökércsatorna kiidegelés, egy fogorvosi szék szétkarmolt karfája, pár érzéstelenítő injekciók hatása alatt kínoktól kicsorduló könnycsepp és egy szanaszétszúrt hattyú woodoo-baba tanúskodik.