A holland konyhát -jóindulatúan megelőlegezve a meglétét- röviden összegezném: (nekem körethúsnak minősülő csirke húsból készített) rántott húskrém, zöldséges krumplipüré és édesített joghurt, mint desszert. Ezek után nem kell hozzá nagy lelki erő, hogy vegának álljon az ember, még én is megtettem. Talán a szalonnazsír keserédes emléke mondatja ezt velem (esetleg a fehérjék vontak üdvözítő szemellenzőt a letűnt múltam és sínylődő jelenem közé), de úgy dereng, hogy az oviban is csülök volt a jelem. Fenébe a hangyákkal, akik testtömegük többszörösét képesek elvinni a hátukon, én ugyanezt a mutatványt ropogós-cuppogó csülök elfogyasztásával vagyok képes bemutatni. Mára világossá vált, a tripla-csokis muffinok csak halovány helyettesítői voltak vágyaim valódi tárgyának. De végeztem velük, ami azért nem ment egyik napról a másikra...
Elvonási tünetek mutatkoztak; a rám törő aluszékonyságot kávégőzben oldottam, ami meg túlpörgetett. Ilyenkor magyarul beszélek és még csak tudatában sem vagyok, nem kicsit kellemetlen (lévén, hogy Hollandiában élek). Bár a drasztikus cukor megvonás okán az első trimeszterben járó anyuka testalkatom eltűnt (a horpadt agár testalkatom reneszánszát éli), de az előbbihez dukáló hormonháztartás megmaradt, sőt, inkább kettő állapotos anyukáéval voltam összemérhető (rosszabb napjaikon). Aztán jött a remegés. Ilyenkor nem kéne konyhaművészkedni, de próbálj meg racionális érvelésbe bonyolódni egy (vagyis kettő) várandós -erősen oszcilláló- kedélyállapával. Tehát főztem. Már a tény, hogy csütörtök este kész voltam az otthonkámra kabátot húzni, a szélfútta hajamat a lépcsőn lefelé suhanva egy ecsettel föltűzni és még zárás előtt besurranni a boltba, csak hogy spenóthoz jussak?! Egyszerűen nincs mentségem a tetteimre.
Aztán nekiálltam a spenótfelfújt készítésnek, ami természetesen fenségesre sikerült, de a fűszerezést -így visszatekintve- másra kellett volna hagynom; legyen elég annyi, hogy a hormonjaim hiperaktivitását az ízlelőbimbóim passzivitással kompenzálták. Az igazi szinergia viszont akkor bontakozott ki, amikor mindezt a finom-motorikai képességem hiánya is megfejelte(ami az elvonási tünetek okozta erőtlenségből fakadó kiugró kávéfogyasztásom eredményeképpen produkált remegéssel hozható szoros kapcsolatba). Micsoda összjáték! Eredmény: bár négy (!) megtermett férfiemberrel lakom egy fedél alatt (akiknek genetikai útmutatójában a kaja áll az első helyen), a felfújtam megmaradó értékes morzsáira potenciális veszély mégsem mutatkozott.
Ha nincs kedvem kotyvasztani, akkor a suli konyhájára megyek, ami a már fenn említett holland gasztronómiai csodákat és némi keleti fogást (vagy ezek permutációit) sorakoztatja föl nem éppen baráti áron. A levest viszonylag nehéz elrontani, hát ez szokott lenni az ebédem. Legutóbb kókuszos csíra levest ettem, kis esély mutatkozott a kognitív disszonanciára, mert az ára csak 60 euró cent volt (mint később kiderült, nem véletlenül), de azért egynek jó volt.
A kaja main stage tehát lelombozó, bekukkantottam hát, mi van a backstageben. A külhonban munkát keresők legkelendőbb területén fogtam karrier építésbe, a vendéglátásban. 4,5 perc kellett az előléptetéshez, amikor is a főmufti mellkasomnak szegezte a kínáló tálcát. Szeretném azt gondolni, hogy az ellenállhatatlan bájam sütött át a koszos csetresen és nem az elhanyagolható teljesítményem. Bárhogy is, vidáman libbentem ki a TED konferencia fura figurái közé virágos kontyban és talpig mosolyban. A táncos múlt adta ritmusérzékkel seperc alatt felvettem a kaotikusnak tetsző tömeg hömpölygését, az akadályok elől pedig könnyűszerrel mozdultam ki csípőből úgy, hogy a tálcán pislogó kaviároknak idejük sem volt felszisszenni.
Most olyat mondok, amit ha visszahallok, hogy elhagyta volna a számat, letagadom. Ha spanyol csizmában törtek volna kerékbe egy tó fenekén, akkor sem tudtam volna lenyelni még egy lazacba csavart kaviáros roládot. Mégis ki kellett mennem a konyhából, amikor a megmaradt falatka költeményeket a konyhamalac torkán görgették le. Édesanya orvosnak szánt -az én empátiámmal legfeljebb patológus lehetett volna belőlem-, és valóban nem riasztana el a gondolat, hogy egy vénát hosszában átvágjak egészen a szívig és tőből kitépjem a még dobogó izomtömeget (hm, déja vu), de ételt kidobni?! Felajánlottam a szervező nőcinek, hogy elvinném a tucatnyi kukára ítélt ételt az utcám végén lakó szegény közösségnek vagy legalább az arra serte-pertélő kutyáknak. Elővigyázatosságból sajnos ez nem megy, érthető is, elfogadtam. Viszont az elszomorított, hogy míg a kutyák veszélyeztetésének gondolatára is elfehéredett és összehúzott szemöldökkel hebegni kezdett (hollandul valamit arról, hogy nincs szívem- mondjuk ez nem új), addig az emberek esetleges lemérgezése fikarcnyit sem hatotta meg. A nyugati lét vagy csak az évek tesznek cinikussá minket?
Tartják, hogy minél több emberrel találkozunk, annál jobban szeretjük a kutyánkat. Részemről minél több kutyával találkozom, annál jobban szeretem a macskámat. Önző kis teremtmények, de ki nem az?! A kutya is az, csak ő alázatával, a macska pedig kényességéből cseppnyit engedve vívja ki, hogy szeressék. Mindent a szeretetért teszünk; az ember körmeszakadtáig, lélegzetét visszafojtva süllyed le a mélységes mélyig a hatalom, a testiség és a kegyetlenség béklyóival a csuklóján és bokáján, és mindezt annak reményében, hogy viszont szeressék. Nem látok hát minőségi különbséget aközött, hogy valaki selyempapírban, szalaggal átkötött merített papír ajándékkísérő kártyában vall érzelmeiről vagy ugyanezt az esetlen ölelése és lesütött, könnyes szemei árulják el búcsúzáskor. Ahogy reklámoknál a frappáns mellett a szánalmasan pocsék is jobb, mint a közömbös, úgy szerelem híján a gyűlölet is megteszi, mert a közöny az öl. Ennyi volt a bölcsesség mára, zárul SáriMári EZO-tára. További szentenciáért hívja emelt díjas számunkat (320 Ft/perc, az ár tartalmazza az ÁFÁ-t) és győződjön meg róla, hogy jobb tenyere fedi az Ön képernyő átmérőinek metszéspontját, bizonyítottan így a legoptimálisabb az energia- és információáramlás hatásfoka.
