Automatikus helyzetjelentés

Köszönjük, hogy Sárimári blogját olvassa. 10:  lélegezz mélyen, 9: egyre nyugodtabb vagy, 8: a szemhéjad elnehezedik, már alig tudod a szemed nyitva tartani (de nyitva tartod és tovább olvasol!) 7: egyre mélyebbre kerülsz a tudatodban... 6: lassan elveszted minden akaraterődet... 5: egyre mélyebben jársz, 4: még mélyebben 3: már meg is érkeztél, nem tudsz ellenállni a sugallatomnak... 2: az én akaratom, a te akaratod: engedelmeskedsz nekem 1: írd meg a pin-kódodat és postázd a bankkártyádat a címemre. Virág, bon-bon (dió-mentes, máskülönben seperc alatt alulról szagolnám a holland tulipánokat) szintén jöhet! 

Most Sára Hatodik Érzék szolgáltatásának előnyeit élvezi; csak gondoljon arra, amit mondani szeretne, én kitalálom. Ha inkább telefonon hordana le, amiért nincs újabb bejegyzés, úgy gazdatestem készséggel fogadja szívélyesnek (feltehetően) nem mondható hívását. Egyúttal szeretnénk tudatni önnel, hogy jogában áll hallgatni. Minden amit mond, rögzítésre kerül és felhasználható ön ellen.

Szép, mint a lágytojás és az whiskys pohár véletlen találkozása a konyhapulton

One-girl show, vagina-monológ, vagy ahogy tetszik! Egy a lényeg: nő adja elő és a vége kész felfordulás. A ma reggeli mutatványom a leírásnak tökéletesen megfelel. Bár pöcsétes papírom van róla, amit a BME Gépészkari dékánja állított ki (nem pisztolycsővel a tarkóján), hogy rendszerben gondolkodó, racionális lény vagyok, ezt a délibábot az evolúciós munkaköri leírásom egy Kieslowski-féle duplacsavaros arcon képeléssel képes eloszlatni seperc alatt. Tegnap a lányokkal ünnepeltünk; reggel úgy éreztem magam, mintha Tarantino összes filmje az arcomon játszódott volna le. Gondoltam, a realitás talajától elrugaszkodva, hogy összehegesztek egy-két lágytojást. Más napokon a hortobágyi palacsintát félkézzel vállra kényszerítem, a chilis-vaníliás szuflé meg megy, mint az istennyila...Mondanom sem kell, hogy a lágytojáshoz dukáló Zsolnai szettem sem volt épp kéznél. Szóval megindult a tojás-pohárszáj puzzle, ami szellemi gyakorlatnak sem gyenge. Föl is adtam és belefogtam a reggeli wellnessbe: feles legurít (whisky, mert ezt tapogattam ki pipiskedve elsőként a fölső polcról), kávé föltesz, víz forr, kávé lecsöpög, tojást tálal. Na, de mibe is? Lenéztem a kezemben lévő szilícium-dioxid csodára. És táráááám: a tökéletes tálaló személyében ott volt a whiskys pohár! (A tojás héját nem kell megenni, bár oszteoporózis ellen javallott.)

Na, de legutóbbi emberes bejegyzésem óta majd' három hét telt el, ennyi kihagyás után nem szúrom ki senki szemét egy flepnis lány kora reggeli lágytojásos produkciójával. Vallomással tartozom. Újra novellákat írok, ezért bántam mostohán a bloggal. Mindenért a felkérés a felelős; pár hete ugyanis megtaláltak eggyel, hogy egy építész csapat művészeti szekcióba szánt munkáját támogassam meg egy novellával. A koncepció, hogy Budapest térképén az Örs vezér teret és a Citadellát összekötő egyenes egyben egy finom női test is. Fotósorozat készült egy-egy téren az arra eső fedetlen testrészről (haj, nyak, kulcscsont, mellek, csípő  fenék, lábak). Szép és cefetül pimasz gondolat, így elvállaltam. Egy lány sétája Pesten -és egyszersmind magában- egy ismeretlennel való szeretkezésen keresztül. Ültem az ágyamon, nagy bögre gőzölgő zöld tea mellettem, lábaim közt a laptop és írtam, írtam, és írtam. Ha megakadtam, becsuktam a szemem és egy mély levegővétellel ott voltam vele az utcán vagy az ágyában; nem tettem egyebet, mint feljegyeztem a látottakat. A kaleidoszkópszerű víziók és ingerek hullámverését érzem, ahogy írok. Betűket pakolok halomra, szavakat tapasztok a képernyőre, de részvét nélkül kaszabolom le azokat, amelyek nem váltják ki a kívánt hatást. És a végén ott sorakozik az én gondosan válogatott hadseregem, a szavaim, amik áttörik az olvasó szaruhártyájának opál pajzsát, majd a szivárványhártyát, átmasíroznak a szemcsarnokon egyenesen a ideghártyának véve az irányt. Egyre följebb kúsznak a szemgödrön, feltépik az érhártya finoman szőtt rózsaszín textúráját és a kis zsoldosaim már el is érték retinát, a képzelet gyújtópontját.  Ahogy leütöttem az utolsó karaktert, kimerevedett a kép és hátrahuppantam az ágyban. Pár pillanatra a mennyezet repedéseire szegeztem a tekintetemet, aztán oldalra ejtettem a fejem. Akkor láttam, hogy a zöld tea kihűlt és tetejére már hártya feszül. A pilláim rácsai közt rebegő fény frekvenciája delíriumba ejtett. Nem tudom, mennyit aludhattam, de sötét volt már kinn, mikor újra felnyitottam a szemem; fölültem az ágyban és elmosolyodtam. Bizarrnak találtam, hogy olyan voltam, mint akire egy emberként fújnak a nők; az a filmekből jól ismert hím, aki szex után rágyújt, komótosan elpöfékel egy tüdőkarcolót, majd oldalára fordul és bedobja a szunyát. Talán mindenkiben ott van egy ilyen én is; kinél így, kinél úgy csillantva meg fogait.

Le merem fogadni, hogy az olvasók közt akad szép számmal olyan (leszámítva a már fiatal korukban is szorgos fa-ölelgetőket), aki finom-motorikus készségfejlesztő játék gyanánt a kapd el a csiga szemét (egyébként függőséget okozó) gyakorlatnak hódolt -ezzel vágva haza az óvoda környéki csiga-populációt. Aztán voltak a serényen (jószerével fiúcska emberpalánták) béka, egér vagy egyéb kisállat robbantók, koncolók, boncolók, akik véres kardként vitték körbe a tetemből megmaradó, még marokra fogható, csimbókos húscafatokat a társaik közt. A nagy számok törvénye szerint pedig minden ovira jut egy kis diktátor is, akit megérint a hangyaboly-kiszolgáltatottság és a mindent-eltipró ember dialektikája. Ő az az egyed, aki az összes szabadban töltött percét arra áldozza, hogy felkutassa és a másodperc töredéke alatt cortezi kéjes mámorban fölszámolja a nagy gonddal felépített hangya-civilizációkat. Én sicher attól szorultam volna, hogy a szemtanúk beárulnak a többi hangyának, összefognak és egy óvatlan pillanatban halálra gyalogolnak. Vagy ami még rosszabb: halálra szteppelnek a kis lábaikkal. És ha mindezt még megfejelik azzal, hogy ezt Michael Flatley vezényletében teszik...Nálam ő veri ki a biztosítékot; ahogy ott pattog, mint egy újrazsinórozott faszamár egy szál bárgyú fogkrém reklám mosolyban és teljes harci díszben (fejpánt és kivarrt gatya) tar, olajtól csillogó felsőtesttel a mögötte táncikoló Star Wars ihletésű, szexi bejárónő ruciban feszítő tánckarával (akiknek együtt annyi arcmimikájuk van, mint Chernek jobb napjain, mikor kicsit elapad a botox). Ennél kegyetlenebb halálnemet el sem tudok képzelni. Vissza a hangyákhoz! Itt van ez Schmidt-féle fájdalomindex is, ebben a 0-4-ig terjedő skálán egy hangya, a bullet ant,  viszi a pálmát (képzavar, de végül is az járja róla, hogy a testtömegének többszörösét képes cipelni, akkor mi neki egy pálma?). Nomen est omen: olyan a csípése, mintha sörétet eresztenének beléd. Ez a kis tetű (vagyis hangya, aki nagyon tetű), kiütötte a fikát a tarantula hawk orrából (aki, csak jelzem, a nevét arról kapta, hogy tarantula pókokat ropogtat el uzsira). Egyébként, nem csak engem mozgat a téma (mármint a hangyák, Flatleytől simán csak a hideg verejték ver ki), valaki ebbe még pénzt is fektetett (kár, hogy egyebet, mint mondjuk urambocsá' tehetséget, azt nem). Az 1998-ban napvilágot látott ZSÉniális műremek, a Marabunta-Gyilkos hangyák: http://www.port.hu/marabunta_-_gyilkos_hangyak_legion_of_fire:_killer_ants!/pls/fi/films.film_page?i_film_id=43514. Tíz évnyi vívódás után végül eljött a megváltás. Úgy kellett már ez az emberiségnek, mint egy falat kenyér; a filmművészet méltán elhallgatott gyöngyszeme, a roppant frappáns névadás jegyében született Gyilkos Hangyák című epikus alkotás : http://www.port.hu/gyilkos_hangyak_the_hive/pls/fi/films.film_page?i_film_id=106593. 

Bár hangyák életére még nem törtem, azért van pár lény, akiknek nem bánnám, ha a természetes előfordulási helyük az üzletláncok mélyhűtőire korlátozódnának (mirelit formában). A Humboldt squid, a természet torz agyszüleménye (valahol a a polip és tintahal közt félúton), a nem ok nélkül vörös ördögként is emlegetett lény, teljesen kikészít (http://www.youtube.com/watch?v=59ET-I3mJhM#t=4m46). Tény, hogy nem  zavarja a közvetlen életteremet, de a tudat, hogy létezik egy ilyen intelligens és kivételes érzékszervekkel megáldott lény, akiről szinte semmit nem tudunk, azért kicsit betapasztja azt az étkezési lánc csúcsán álló humanoid mibenlétemet és vele a pici számat. Eszembe juttat egy könyvet, Edwin A. Abott (szerintem LSD-vel bőségesen átitatott) tollából kipattanó Síkföld című scifit, a dimenziók egymáshoz mért viszonyáról.  A 2 dimenzióban élők számára egy 3 dimenziós alakzat elképzelhetetlen. Ha a látótered egy síkra korlátozódik, amelyen először is a "semmiből" megjelenik egy pont (hátsóba rúgva a termodinamika I. főtételét), aztán ebből egy egyre növekvő, majd csökkenő sugarú kör és legvégül újra egy pont látszik, majd az is eltűnik, akkor ez (az én 2D-s szemszögemből) egy azonosíthatatlan entitás. Pedig ez csak egy gömb. Könnyen rávágja az, aki térbeli (3D-s) világban él (plusz az idő dimenziója). De mi van a fölsőbb dimenziókkal? Csak azt látom, amit tudok, és nem azt tudom, amit látok. Nem hátborzongató, hogy mennyire ki vagyunk téve a tudásunknak, ami talán alapjaiban elhibázott? Ha ezzel egyedül vagyok, akkor az első bejegyzésemben (akkor még a hüvelygomba reklámmal próbálkozva) kitűzött célomat elértem és mostanra már csak monologizálok (pontosabban: monographálok). But the (one-girl) show must go on!