Muslinca -take2

Világvége 2.0
A sikertelen kávé kommandóm levét egész álló héten ittam. A nem éppen tökéletes földet érés hatását a farom tompította, de közel sem az elvárt mértékben. Két dologért nyugodtam bele a pörge (nem éppen gazdaságos helykihasználású) far  meglétébe. Egyrészt mert a legkényelmetlenebb szék is kipárnázottnak tetszik, másrészt mert könnyű az alkatomra ruhát szabni. Az én valahai varrónő nagymamám -akinek ujjai valódi evolúciós görbét futottak be csak hogy a varrás hatékonysági optimum pontján működhessen- elragadó bájjal tudott seperc alatt verbális touchét adni bárkinek. Ő mondta mindig, amikor a centit csavargatta a testkerületeimen, hogy a csicses (deszka) faros (nagy hátsójú) lányok válogathatnak. Mindig tudta, hogyan tálalja a frankót, ami vigasztalásnak tetszett elsőre, mégis nyomokban tartalmazott csak tapintatot.

Kultúrkincsünknek tartom a passzív agresszió ezen verbális manifesztációját, aminek lelkes művelői a nagymamák. Fontos a tiszta forrás, mert a műfaj valódi jellegét az üzenet és a közlés módjának szinergiája adja ki, amire csakis magyar ajkú nőnemű nagyszüleink képesek. Sajnos épp emiatt ez az önálló irodalmi műfaj a kihalás szélére sodródott. Még szerencse, hogy az áldozatokra mért jókora szúrás sebe nyomán a varr hosszú évekig éktelenkedik majd. Hiszen a műfaj mottója: a szavak számának minimalizmusa és az üzenet horderejének maximalizálása. A tökéletes fegyver. 

Ha valaki szintén műgyűjtésre adná a fejét (törés álló sisak és kötél idegek erősen ajánlottak), íme a műfaj ismertető jegyei. Mindközül a legfőbb, hogy a másik fél csupán befogadó. Interakció nem hogy nem szükséges, de egyenesen ellenjavallott, mert nem csupán a monodráma hosszát, de a véres kimenet valószínűségét is erősen növeli. Tehát a másik fél nem partner, csupán a katalizáló közeg. Nélküle helyén légüres tér támadna és belegondolni sem merek, mi történne, ha egyszerre az előadóművész (ismertebb nevén: a nagyi) süket fülre találna. A tippem, hogy minimum spontán égést eredményezne a felgyülemlett mondanivaló (mai trendi szóval élve: toxinok). És ki ne tudná jobban, mint a mai nők, hogy a toxinok nem tesznek jót a bőrnek. Tehát már csak ezért is lehetünk megértőek, ha 80+-os eleink pusztán a bőrápolás jegyében letromfolnak bennünket. 

Visszatérve a konyhapultos lezúgáshoz. A földet érés a klasszikus mechanika nyelvén egy tökéletesen rugalmatlan ütközéssel írható le, vagyis a hátsó fertályom teljes mozgási energiája elveszett és a kőpadló pihe-puha mibenléte okán alakváltozást szenvedett el. Ezen jelenség eredménye, hogy a farpofáim a szívárvány összes színében pompázó véralászökkenés-szirmokat bontottak. Az ezt követő napok aligha voltak ilyen költőiek... (folyt köv.)

u.i.: Mindenkinek boldog világvége első évfordulóját. Aki lemaradt volna róla, ma van egy éve és két napja, hogy mindannyian kimúltunk. A kedvenc esztergapadom mellől kívánok mindenkinek szívmelengető karácsonyt!

Muslinca

A kép illusztráció, de a valósággal való egyezés nem a véletlen műve

Ahogy a konyha padlón ültem fél kiló őrölt kávéval nyakon öntve, konstatáltam, hogy ezért igazán nem volt érdemes kikelni a meleg ágyamból. Akkor már persze késő volt. Minderről a muslinca és a hórihorgas lakótársam tehet (nem ebben a sorrendben). Ramin, az iráni cellatárs, a kávét arra a polcra tette, aminek létezését ezidáig csak feltételeztem és úgy emlegettük, hogy a tudodmelyik. Végiglapozva a konyhaszekrények ajtajait, nyilvánvalóvá vált, hogy a kávésdoboz csakis ott lehet. Hát ezt érdemlem én, a lakótársak gyöngye, aki még a wc ülőkét is fölhajtja maga után? Ott álltam mongól eleinket idéző szemekkel és koffeinért remegő testtel. Vízióm volt; én voltam Aliz, 22-es csapdában és 18-as karikás ruhában;  ahhoz, hogy felérjem a polcot, kávét kell innom, és ahhoz, hogy kávéhoz jussak fel kell érnem a polcot. Értelmi képességeim globális minimumán a konyhabútor megmászása jó ötletnek tűnt. Egy egészen rövid pillanatra úgy is tetszett, hogy a pultnak feszített bal térdkalácsom és pár nyámnyila ujjacska a szekrény alsó polcán elegendő alátámasztást nyújtanak majd a sikeres KV-iNváZzzIóhoz. A gyűrűsujjam hegye már érintette is a hideg bádog dobozt, ráfordultam a célegyenesre. A számat nagyra tátottam, így is nyerve néhány értékes millimétert az állkapocs allokációmmal. Ebben a pillanatban egy raj azonosítatlan repülő objektum csapódott a gégefedőmnek és tripla leszúrt Rittbergereikkel zárva haláltusájukat elhagyták az élők sorát. (Naná, hogy a torkomon csúszott le valamennyi) Tetteik egyenes ági következményeképp az alátámasztásaim egyszerre eltűntek és egy 5.9-es gyakorlattal zártam a magánszámom. Ma reggel nem ittam kávét, de megfogadtam, hogy a muslincák nyomába eredek. (folyt.köv.)

Szomorú vasárnap

Alcím: „Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”

Tűzköpőként a tűzköpő olaj kupakját, negyed évszázadot magam mögött tudva pedig a gyerekzár ördöglakatát nem tanultam meg hatástalanítani. Hollandia pedig -a közvélekedéssel szemben- nem a sajtok és a fapapucsok, hanem a határidőnaplók és gyerekzárak országa. Ezek mellett az ablakok és függönyök különleges viszonya megérdemel pár sort. Itt ugyanis e kettő nem kevésszer kerül egzisztencia válságba egymás létezése miatt. Talán van az a dimenzió, ahol az egyik létezése nem kérdőjelezi meg a másik meglétét. Sőt, talán ebben a tökéletes dimenzióban egymás feltételezői. Hollandia nem ez a dimenzió. Itt az ablak nem feltételez függönyt, ha mégis, akkor anomália van a mátrixban. Ilyenkor a rendszer igyekszik visszatérni egyensúlyi állapotába. Addig is, a kvázi-statikus állapotról egy lehelet vékony textília gondoskodik. Ránézésre függöny, funkciója szerint viszont mégsem az. Egyszóval: talány. És hótsicher, hogy a holland függöny is gyakran teszi föl a kérdést miközben mindenki csak átnéz rajta: „mi végre vagyok itt a Földön?”


Ennek következménye, hogy itt bevett gyakorlat a másik életterébe bámulni, ahogy elhaladunk az utca és otthon közt határsávot képező nagy, elfüggönyözetlen ablak előtt. Az utcákat járva a filmművészet remekeinek egy-egy jelenete tetten érhető, és ami a legfurcsább, szinte kitapintható. A legtöbb házban természetesen echte Hallmartos szirup megy: papa, mama, nagymama, gyerekek Mosolyországban. Utóbbiak fakocka rakosgatása és kifestőzése a tökéletes szimbiózis langymeleg lebegésének harmóniájában telik. Nincs itt első vérre menő harc a kis Jan és Matheijs közt a színes ceruzákért vagy leszámolás, mert Marijke homokvárát Jurgen és Stijn le találta pisilni, mert Marijke nem emelte föl nekik a szoknyácskáját. Á, azok a szép ovis napok! A Holland emberpalánták már a jólét agytompító békejét élvezik -arcukon a majd' minden ház polcán ülő Buddha szobor bárgyú mosolyával. Épp ezért van, hogy kedvem szottyan eljátszani a kéjes gondolattal, hogy az idilli holland Lila Akác köz összes lakójának szeme láttára összekeverem a szelektív hulladékot. Az üveget a papírral, a műanyagot a háztartási szeméttel, a papírt a műanyaggal, az háztartásit a papírral meg az üveggel meg a műanyagot ay üveggel meg a papírt a mindennel és a háztartásit is mindennel és mindent mindennel és áááááá! Álom, édes álom. Ugyanebben az álomban mangalicazsíros kenyeret eszek hagymával és pirospaprikával. No, de vissza a valóságba, vagyis ebbe a hallucinációba, aminek címe: Hollandia esete a függönnyel.  

Ahogy tovább sétálunk egy amerika romantikus vígjáték filmkockái pörögnek a szemeink előtt: a pár gyertyafényes asztalnál ül és egy tányérből spagettit szürcsöl. Egy óvatlan pillanat és a spagetti tészta két végén az erős vákuumszivattyúzást végzők ajkai forró csókban olvadnak össze a paradicsomos húsgolyók fölött. Fjajhh. A látvány úgy beleégett az agyamba, hogy azóta nem eszem hosszú tésztát. Ki tudja, egyik percben még gyanútlanul fogyasztom a spagettimet, a másikban már egy vérszegény holland terem a tésztám végén. Ilyen kockázatot nem vállalhatok föl. Aztán vannak a szürreálisabbnál is szürreálisabb kimerevített filmrészletek; ilyen a Jelenetek egy házasságból vagy a Közöny pillatképei.


Ezt hagyom itt pénteken. Hollandiát, az ellentmondások országát.  Meglehet, a felületes szemlélődő könnyen abba az illúzóba esik, hogy ez itt maga a mennyei rendezettség földi manifeszteciója. Pedig nem az. Tény, hogy Hollandia minden szárazföldi négyzetcentimétere és víztérképe jobban megtervezett, mint Disney Land és itt a villanyrendőrök (beleértve a gyalogosokét is) nem csak színváltozós utcai dekorációk, mint olyan sok helyen a világon. Viszont a fejekben nagyobb a felfordulás, mint egy kenyai menekülttáborban. Sicher, hogy azok is pislognának, ha látnák a hollandok kusza értékrendjét. Igaz, nem véletlen a jólét. A Holland kéz odatapint, ahol a parazita lapul és egy sebész pontosságával nyitja föl bőrt és távolítja el az idegen testet, avagy a problémákat. Gyorsak, egyenesek és hatékonyak. Ahogy a Philips is. Ezért készítenek beható elemzést az összes dolgozójukról, hogy feltérképezzék, azok milyen munkakörben mozognának otthonosan, ergo hoznának több pénzt a konyhára. Az elemzés azért több, mint jellemrajz; irányt mutat, fejlődésre és tudatosságra int és mintegy kezelési útmutató is a közeli kollégáknak. Ezzel elejét vehetik a félreértéseken alapuló feszültségeknek és az egymás melett elbeszéléseknek, vagyis a párhuzamos monológoknak. Öt napja kaptam kézhez a rólam szóló elemzést. Egy sereg agykurkász beható vizsgálatának az eredménye ez és egy látszólag összefüggéstelen szavak halmazából álló teszten alapul. 

Előljáróban annyit, hogy ki kellett vezetni engem a teremből, mert ha hihetünk a tanúk elmondásainak, akkor úgy elsápadtam, hogy a hátam mögötti fallal tökélesen összepasszoltam (stílusosan rosszul lenni is tudni kell). A teszt eredménye: a színkerék ezen színárnyalatán egyedül állok, a többi népes. Faltam a mélyzöld színű aktába csomagolt papírköteg oldalait, mint egy kiéhezett vadállat. Alig kaptam levegőt, a tüdőm borsónyíra zsugorodott és éreztem, hogy minden vér a szívembe tódul, az ujjaim elfehéredtek és megdermedtek. A Sári feketén-fehéren című műremek, ami, most már elmondhatom, kész dráma, egycsapásra felforgatott mindent. Minden, ami abban a füzetkében rólam szerepel szöges ellentéte annak, amit a világ, a velem legbensőbb érzelmi kapcsolatban állók rólam valaha hittek vagy mondtak. Sosem tudtam, mi az a szívemet örökké facsaró érzés, a szorongás sok baráti vagy családi összejövetel után. Már tudom. Az értetlenség. Hogy a vélt énemet gazdatestként éltem meg. Hogy olyannak mondtak el, amit sosem értettem, bizonyítékát végtelenül kétségbevonhatónak, alapját pedig ingoványosnak éreztem. Szükséges rossznak éltem meg, hogy többen gyűlülnek, mások meg éppen a fellegekig magasztolnak olyanért, ami szerintem nem vagyok. Ezért lassacskán magam is kezdtem elhinni, hogy okos vagyok és erős, jellememből fakadóan nincs bennem empátia, hideg vagyok és elnyomok másokat, a versenyek első díjai és az ösztöndíjak egymást érő sorozata státuszom örök megerősítései. Eszközök és nem cél. „Miért nem tudsz örülni a sikereidnek?” Kérdezték -megszámlálhatatlanul- sokan, és gyakran indulattal. Zavaromban kitaláltam valamit. De az igazság az, hogy nem én nyertem meg az országos vitorlás bajnokságokat, nem én nyertem tanulmányi versenyeket és köztársasági ösztöndíjakat, nem én, valaki más. Láttam, ahogy lépdel az oklevél vagy serleg felé, de úgy néztem, mint más a színdarabot -kívülről. Nem az én érdemeim voltak azok, csak a lányé, akinek azt mondták erős és okos és imád versenyezni, de mindenekfölött győzni. Most már tudom, gyűlöltem minden percét az összes versenynek és megmérettetésnek.

A jellemzésem első bekezdése:

„Sára alkalmazkodó, az események és mások irányítására nem mutat érdeklődést. Szeret a háttérben maradni és bár karaktere érdemessé tenné az uralkodásra, végtelenül alacsony önbecsülése ezt nem teszi lehetővé. Könnyű megfélemlíteni és az aggresszióra összeroppan. Egyenes kommunikációt kell kiépíteni vele, ha azt érzi, nem a teljes igazságot mondják el neki, erős hajlamot mutat az önkorbácsolásra. Ez a destruktív magatartás erősen hatákonyságrontó és sok időt felemészt, mert csakis a racionális magyarázat oldhatja ezt föl. Szereti a részleteket, hajlamos a befodulásra, ami megrémítheti és frusztrálhatja a körülötte dolgozókat. Könnyen beilleszkedik és nem igyekszik megváltoztatni a körülötte lévőket, filozófiája: élni és élni hagyni.”

Ezek szerint ép vagyok, csak kicsit más. Olvasni, írni, szavalni, énekelni, táncolni szeretek. Mindezeket magamnak, de akár másnak is, akit épp érdekel. Ami versenyek ezekről szóltak, azok diadalát megéltem, még ma is beleremegek. Soha máskor nem éreztem jobban, hogy élek, mint Dengeleghinéként a megszeppent csöndbe suttogni hogy „Gábriel, Gábriel, Gábriel, árnyékodért selyem ingem ázik el” vagy eszméletvesztésig Mefisztó keringőjében örvényleni ahogy a „fagylaltszínű ruhákkal felhabzik, forr a bálterem”. Ez persze nem azt jelenti, hogy színésznő lennék inkább, sőt. Nem vagyok annak való. Ahogy a blog írásaim sem éppen aratnak osztatlan sikert. Több kérés is jött már, hogy írjak egyszerűbben. Nem értem. Számomra a mondatok szövetébe fonódó szavak térben és időben való felbukkanása  nyilvánvaló összefüggések ok-okozati sorozata; nem mesterkéltek, de nem is véletlenszerűek. Nem patikamérlegen méricskélem és nem is lózabolóval. A jellemem fölött felületesen szemlélődők pedig még arra a téves következtetésre juthatnak, hogy a szavak alaknyerése a tenyerem és ujjaim irányított mintázatkövetése vagy éppen ellenkezőleg: zabolátlanságuk eredménye. Pedig egyik sem igaz. Egyszerűen csak a fejemben minden más lehetőség -lépésszaporítás vagy akár ritkitás- eleve kizártnak tűnik, mert akkor a szavak láncolata vak szemre tévedne és menten lefutna. Néha meghajlok a kérés fölött és leírom, mi történt velem. De ahogy már a legelső bejegyzésemben írtam: „nem ígérek naplóbejegyzéseket; helyettük olykor lesznek hangulat-fröccsök, pillanatkép-koktélok (,,rázva, nem keverve" /J.Bond), máskor meg kerítésszaggató gondolatok némi gyümölcsággyal megbolondítva.” Sosem akartam elmesélni a történetemet. Ezért a facebookos inaktivitásom és a töretlen viszolygásom a mobil telefonoktól. Felesleges ez a sok életjel adás. Ha nem ide, akkor papírra kerülnének ezek a bejegyzések. Az asztalfiókomnak minden áldott nap írok, ide mégis csak többhetente (van, hogy 9 hónap után) merek kitenni valamit.

  

Szomorú ez a vasárnap, mert bár újjászülettem, előbb ehhez meg kellett halni. Picit félek is, mert tudom, hogy sokan próbálják majd az elemzés eredményét vitatni és gúnyolni. Szomorú ez a vasárnap, mert bár fellélegezhetek, hogy azok, akik megvetettek, nem engem bántottak, hanem a vélt Sárát. De ezzel együtt azok szeretete sem volt valós, akik a képzelt énemet szerették. Akkor tehát senki sem gyűlölt és senki sem szeretett? Ha belegondolok, hogy pszichológusi kezelésre mentem a előző „kedvesem” kérésére... és sajnos nem ő volt az első, de ő volt az utolsó, akinek rágalmazásai halló fülekre találtak. Egészsséges vagyok, leírni is szokatlan. A felocsúdás élménye olyan vérlöket volt a szívemben, hogy a billentyűk is kiakadtak, sőt, azt éreztem, menten kiszakadnak. Most indul a hangszer újrahangolása húrrol húrra: Sára vagyok, 25 éves és már öt napja tiszta.

Rémálom a Kleinveld utcában

CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK - a  bejegyzés végén látható képek megzavarhatják az olvasók nyugalmát.

Ha valaki még zombi-film szűz, akkor a fenti nem mond többet, mint hogy borzasztó cím-adó vagyok. Zombikról röviden: ezek az oszteoporózistól sújtott úriemberek és hölgyek rázzák a rongyot Michael Jackson Thriller klipjében. Jackó végre önmaga lehetett, egyszerűen csak nem kellett az orrát felcuppantani, arcbőrét pedig a tarkójához celluxozni. Ami érthetetlen a zombikban, hogy mitől olyan mérges mind. Értem én, hogy kicsit kitikkadtak, és bár éhesen én sem vagyok tea-délutános virágos jókedvemben, de az a sok vicsorgás! Ezzel az állandó igénybevétellel csak megfejelik az anyagfáradás folyamatát, ami egyébként sem nekik kedvez. (Ja, mert, hogy ők már nem élnek, ez talán fontos lehet a történet szempontjából, ha valaki nem zombikkal kel és fekszik). Ez ugyanis alapjaiban rengeti meg a racionális világképemet. Ha valami nem él, minek annak energiát juttatni a rendszerbe? Ha pedig csak azért, hogy tovább ölhessen, akkor számolni kell a hatásfokkal, ami erősen a zombik fenntartható működése (az életfunkció szó itt talán nem lenne helyénvaló) ellen szól. Hacsak nem feltételezzük, hogy perpetum mobile-típusú rendszerrel állunk szemben. Ahogy T. Dénes Tamás írja, az emberi gondolkodás legnagyobb zsákutcája, hogy tágra nyitotta a téridőt és megalkotta a végtelen fogalmát, de felfogni képtelen azt. Innen már csak egy lépés, és máris a perpetum mobile-típusú rendszerek igéjét terjesztő hithű -sokszor önjelölt- tudósok közt találjuk magukat. Ők azok, akik bőszen és kontextus nélkül a Gödel-tételt fújják, miszerint egy ellentmondásmentes rendszer mindig ellentmondásossá tehető, egy bővebb befoglaló rendszerben. Így ami nem működik ellentmondásmentesen az euklideszi térben, az majd az einsteiniben, ami ott sem, az majd a következőben. A tér felfedezése tehát, amiben a perpetum mobile vígan himbálózhat az idők végezetéig, csak idő és nem emberi képzelőerő kérdése. A perpetum mobile pedig alapjaiban azért tudományellenes, mert a "kivétel erősíti a szabályt" közgondolkodás ingoványos talajára épít. Ebből az (ún. multistruktúra) elméletből kiindulva, ha a strukturális világot metrikus térben kvantitatíve írjuk le, annak átszámítása csakis valamilyen hibával történhet.  De, hogy mi okozza az empíria (nem léteznek zombik) és a hollywoodi elmélet (léteznek zombik) közötti eltérést, ma még nem tudni. 

Konklúzió: a zombik létezhetnek, de ez a fizikai törvényeivel ma még nem bizonyítható. (Sejtésem szerint az olvasók egy része most csapta rám a laptop fedőt. Okos lett volna talán a fenti felhívást nem csak a képi megjelenítésre, de a tartalomra is kiterjeszteni. Most kicsit aggódom is, vajon a jövendőbeli gyermekeim mennyire találják majd kielégítőnek az irracionális félelmeikre adott válaszaimat?)

A zombikról azt is tudni érdemes, hogy felettébb nagy érdeklődést mutatnak emberi agyak elfogyasztása iránt. Pedig első blikkre azt hinné az ember, hogy vegák, mert olyan serényen forgatják a földet a temetőben (miután Kill Billt megszégyenítő módon kitörnek a koporsójukból), ragadózóknak meg amúgy is tahonyák. Egyszóval, nekem hézagos a sztori...mi a fenének jönnek elő? Éjszakai nasizás ereje csodákra képes, nem vitatom, de hogy az egész bagázsnak épp ugyanakkor támad kedve erre?! A nasizás meg különben is magánszám, a zugtevékenységnek a csoportos mibenlét  pedig amúgy sem sajátja. Az arszpoetikájuk sem kiforrott; a sok arrrrgh, uuuuuurgh és öighööörgh nekem még kicsit kevés. Szóval vannak ezek a 2-vel közlekedő lények, akik ott teremnek, ahol te. Kísérteties hasonlóságot vélek felfedezni köztük és a villamosmegállóban álló járókeretes nénik közt, akik seperc alatt kiszagolják az ülő embereket és rádcsoszognak a járókeretükkel, ha nem állsz föl időben. Itt már rég nincs helye önakaratból és illedelmességből vezérelt cselekedeteknek, mert azok reakcióideje több, mint amire egy nyugdíjas öreghölgy türelme futtja.

Az ok, amiért ezt a látszólag értelmetlen gondolatfűzért morzsolom, hogy Halloween estéjén Philipses bajtársakkal csapott sejehuját ennek a műfajnak egy gyöngyszemével zártuk -a Land of the Dead-del. Egyik kollega grinchi mosollyal és a Philipses tárgyalókban használt vetítőkre erősen hajazó berendezéssel jelent meg az ajtóban, amit persze senki nem tett szóvá, mert akkor cinkossá válna. Így néztük meg a filmet (stílusosan) hetedmagammal (nem kalkulálva a járókelőket, mert ugye jó holland szokás szerint a függöny csak jelzésértékű, nincs többlettfunkciója a dekoráció mellett). Big Brother Live.

A film láttán magasröptű eszmefuttatásba kezdtünk, ami kisebb részt volt csak az alkohol tudatmódosító hatásának betudható. Nekem katartikus erejű volt az a felismerés, hogy a zombik csak azért toporzékolnak (vagy többnyire egyenes vonalú egyenletes -naaagyon lassú- mogást végeznek), mert nem figyelünk rájuk eléggé. Itt most nem a Hitchkoki madaras 'mélyfilozófiára' gondolok, ami nekem mindig is kicsit erőltetettnek tetszett. És bár sokan a zöld, foszladozó arcú, agy-rágcsáló hullahad tettei mögé is társadalom kritikát vizionálnak, én mást látok emögött (de mondják meg a frankót, akiknek szakmájuk). Szerintem ezek a zombik csak szomjaznak egy jó kis pirománkodást, gyerekkorukban biztos őket is etették ezzel a 'bepisilsz, ha játszol a tűzzel' sztorival. (spoiler-alert) Van egy nagy csinadratta tűzijáték a film végén, amitől a zombik egycsapásra bájos kis gramlinekké (képzavar-alert) vedlenek. Tehát ha eddig bárki is kételkedett volna a 'jók' (élükön a talpig húsvéti kötözött sonkának öltözött suncival) győzelmében, akkor ki kell ábrándítanom. Összefoglalva: fokhagyma és feszület a vámpírok ellen és tüzijáték a zombik ellen. Ha pedig tutira akarunk menni, akkor augusztus 20-a a top-gun, ott nem érhet minket zombi támadás (nem összetévesztendők a támolygó zaklatott arcberendezésű ittas fiatalkorúakkal, akikből állami ünnepségeken nincs hiány). Tehát ennyit kell tudni mindössze a túlélésért.  

Szóval Halloween; az ünnep, amikor a társadalom női tagjai bűntetlenül utca rongyának, a férfiak meg egytől-egyig több sebből vérző harcosoknak öltözhtnek. Így esett, hogy én -ezzel most végleg és visszafordíthatatlanul elismerve nemi hovatartozásomat- a Ponyvaregényből ismert, de piros lámpás negyed ihletésű Miájának öltöztem (miután kapott egy csipetnyi adrenalint a szüvébe). Igaz, akad fehér folt a művészi megjelenítéssel; ilyen például, hogy honnan jön a vér és hova tart, silány vér-effekt, meg ilyesmi. A happening a környezettudatosság jegyében telt, vagyis a zöld  életmód élharcosaitól példát véve, a tököket teljes egészében felhasználtuk. A töklámpások fényénél szürcsöltük a töklevest és nyámnyogtuk el a tökös palacsintát almás-körtés-cimetes-vaníliás-...(egyszóval minden afrodiziákumot bele! szemléletű) öntettel. Ha valakinek nem tünt volna föl a vértócsa benne egy 14 cm-es fecskendő, akkor az alsó képen most mutatom...

Bermuda Δ

Van egy mondat kezdemény, aminek sorozatos sanyargatása alatt megroppant lelkem a békéjét minden bizonnyal már csak egy pszichoanalitikus vörös bársony kárpitozású kanapéján lelheti meg. Szinte látom a cvikkeres, valaha volt matematika professzort, ahogy foltvarrott könyökű blézerében az oroszlánkarom lábakon álló dolgozóasztala fölé görnyed és a szemközti falon lógó faliszőnyeg mintáiba veszve úgy forgatja a szavakat az ajkán, mint más a mályva cukorkát: „Ahogy már megtanultuk...”. A szavak, amik ott pöffeszkednek a matek tankönyvek fejezetének elején (a szemtelenebb fajta még a legelső fejezet elején is), azon naiv feltételezésre épülnek, hogy a padsorokban esőemberek ülnek. Ha így lenne, akkor a mondat trivialitása, ha pedig nem, akkor a halandók vérereiben hipertóniát vagy szívizmaiban heves fibrillációt előidéző természete az, ami egzisztenciájában kérdőjelezi meg a nyomdafestéket pazarló szavakat. Ez utóbbi esetben pedig kijelenthetjük, hogy vörös fejjel, kidagadt nyaki erekkel és pulzáló halántékkal viszonylag nehéz inhomogén differenciál egyenleteket megoldani. De Nietzsche-i vonalon haladva, ami nem öl meg, az erősebbé tesz, tehát:

Ahogy már megtanultuk, éppen egy éve kaviáros tálcácskákkal lavíroztam a TED konferencia 146+-os IQ-ú vad zsenijei közt (ha nem tanultuk meg: lásd 2012, októberi bejegyzés). És ugye létezik egy megdönthetetlen filmgyakorlati tétel, mely szerint, ha a sztori elején felbukkan egy fegyver, az hótziher, hogy a fináléban gyilkos szerszámként köszön vissza. Hát nem így lett? De. Egy.

Minden a húspulttal kezdődött. Konstatáltam ugyanis, hogy nem áll elegendő euró harci díszben a számlámon, hogy bevegye élvezetem célba vett bástyáját -alias weiswurst-mézesmustár kombo. Ekkor nagy tettre szántam el magam; visszatérek a vendéglátás mezejére. Igaz, hogy nehéz munka, de legalább rosszul fizet.  Nem? De. Kettő.
Egy óra sem telt bele és már nyeregbe is pattantam -toronyirányt a piactérnek- hónom alatt a frissen nyomtatott mosogató önéletrajzom kötegével. Vékony referencia listám lévén a bemutatkozóm 82%-át a bájos portréfotóm tette ki -bízva a jó első benyomás erejében. A termetes Colgate-mosolyom melletti, szerényre szabott hely éppen arra volt elég, hogy a mosogatás iránt érzett enyhítetlen vágyamat és a roppant közeli viszonyunk történetét ecseteljem. Ezzel az Egyperces novellával jártam sorra a város forgalmas éttermeit, hogy felkutassam azt azt az egyet, ahol még bimbódzó, de magjában is átütő mosogató tehetségem kifejezesének teret engedhetek. Feltételezve, hogy az étterem kínálata lesz az én kosztom is, gondosan és nagy sugarú ívben kerültem el a Vegán/Vegetáriánus éttermeket és más hasonló emberiség ellen elkövetett bűntény helyszínét. Az én evolúciós munkaköri leírásomban a csirke is körethúsként szerepel. Így esett, hogy végül egy iráni étterem pincérnője lettem (és vele a mellette levő szuvenír bolt eladó kisasszonya is, mivel egy fennhatóság alá estek). Nem tudom, hogy a meghatóan suta mosogatói motivációm, a képem (amin nem mellesleg úgy festek, mintha a fotózás előtt a csoki iránti vágyamat a közeli coffeeshop browniejával enyhítettem volna) vagy éppen a kettő szinergiája, de sikerült munkát kapnom -mindössze pár órával az ominózus „weiswurst-mézesmustár vs. bankszámla egyenleg” incidens után.

Kezdetben előadtam pár pohártöréses produkciót, de a negyedik „mazel tov” után már rákaptam a pincérkedés ízére. Úgy álltam egy-egy asztalhoz, mint küldetéshez, aminek célja, hogy a vendégek mosolyogva álljanak föl tőle. Ha valaki sorra visszaküldte a kávét, mert a tejszín nem úgy állt rajta, mint a katonatiszt, akkor sarkon fordultam és csináltam keményebbet.  Nem olyan családból származom én, hogy ezzel kikezdjék a lelki világomat, sőt. Amikor ilyen vendég akadt, akkor a legkülönfélébb szituációban képzeltem el őket. Ezután a mosoly, ami az arcomon ült mikor elé tettem a negyedjére visszaküldött kávét, az bizony őszinte volt. Révén, hogy  Hollandia sokáig listavezető volt a Rabszolgakereskedő Top10-en, a feljebbvalóság érzése mély gyökeret eresztett bennük -még a legsatnyábbikban is, aki már nyomokban sem tartalmaz hóditói vénát. Igaz, a vér nem válik vízzé, de azért sörrel hígítható. Tüneti kezelésként a 8,5 %-os Trippelt alkalmaztam, ami nem csak gyógyír volt a nacionalista beszólongatásokra, de jótékony hatásának hála a jattos dobozkám csengése is magasab frekvencia tartományba kúszott.

Az első munkanapom a Királynő születésnapjára esett. Ez a legnagyobb ünnep Hollandiában, és mint olyan, a köztéri alkoholfogyasztás is a legszámottevőbb. Egy holland legény, hogy a patriotizmus hevítette-e  ifjonti szívét vagy inkább az etil szolgált katalizátorként, rejtély, de hogy hűen elevenítette föl A király új ruhája című műremek 18+-os jelenetét, az kétségtelen. Még fenséges „jogarát” is bőszen legyintgette alattvalói felé, akik előtte térdepelve a holland himnuszt fújták torkuk szakadtából. Na, ezt nevezem én hazafiasságnak!

pózolj góréval (Hamid)

Az alulfizetettségem dacára megszerettem ezt a munkát és a főnököm (vele az egész pereputtya) is bizalmába fogadott -még férjet is találtak nekem. A kiszemelt egy sudár, 34 éves, Oxfordon doktorált iráni statikus mérnök volt. Nem tagadom, hogy az Elektra-komplexusom nem képelt föl azon nyomban, ahogy megláttam. Nem csak a fenn említett vonások alkottak tökéletes metszetet Édesapámmal, de még az orrának karaktere is (ami az Achilles-sarkam) az övének mása volt. Csokoládéval, iráni édességekkel és fagylalttal kedveskedett és a tanulmányaim felől érdeklődött;  volt ebben valami Kubrick-i Lolita életérzés -leszámítva a cselekmény végkifejletét, az már inkább az „orléans-i szűz”-ére hajaz (mínusz máglya-halál).

Amikor felmondtam, Hamiddal becuppantottunk egy liter tequilát a szép hónapok emlékére. A delfti templom még sosem volt ilyen görbe... Mivel a paripámat nem sikerült megzabolázni, a haza jutáshoz telefonos segítséget kellett kérnem. Mái napig talány, hogyan sikerült hely-koordinátákat kifacsarnom magamból. Nekem, akinek a Dél az nem égtáj, hanem egy napszak, a Nyugat pedig egy folyóirat.

Ezzel párhuzamosan jógát is tanítottam az egyetem sportközpontjában. Nem a lótusz ülésben mantrákat zümmögős jóga volt ez, hanem az az izzadságon csúszkálós fajta. Ennek következménye, hogy a harmónia és megvilágosodás útjára lépett emberünk másnap a terminátor mozgáskultúrájának finomságával mássza meg a lépcsőket (ha ugyan az ágyból ki tudott evickélni), mert olyan izomcsoportokban támad izomláza, amelyek létezéséről azelőtt még csak nem is tudott.  A sportolók mazochizmusa és az én enyhe, de nem infinitezimális mértékű szadizmusom valódi mennyben köttetett egymásra találás volt.  

Emellett még bedolgoztam egy speciális MEMS-eket (Microelectromechanical sysytems) gyártó cégbe, ahol a mikrochipek vákuumban való termodinamikai viselkedését vizsgáltam, modelleztem és szimuláltam. Na, de kit hülyítek én; nano méretű ringliket méreteztem. A fizika tanszéken való tartózkodásom indikátorai: csillagok háborúja birodalmi indulót fütyörésző férfiak hada, vastag keretes szemüvegek (nem a 2013 tavaszi/nyári kollekcióból, az hétszentség), szalagavatós zakók a 70-es évekből, anyagában és színében nem szándékosan eltérő nyakkendővel.

Tehát a lakhely-suli-jóga, a lakhely-suli-iráni étterem, és a  lakhely-könyvtár-kvantumfizika tanszék Bermudaháromszögeinek Bermudaháromszögében vesztem el az elmúlt hónapokban.  Gondoltam is rá, hogy posztolom a géntérképemet vagy kérésre bárkinek küldök termékmintát magamból  (nyálas vattagalacsint steril vákuumcsomagolásban), hogy kedvére klónozhasson, ha hiányzom neki, mert bejegyzést egyhamar nem helyeztem kilátásba.

Júliusban Hollandia legótvarabb városába, Eindhovenbe -régi nevén Philips falvába- evett a fene. Semmiképp sem akartam a városban élni, ezért a szomszédos faluban, Aalstban vertem tábort. A környék hangulata egyatta Kék bársony; csendes, idilli, hűvös fenyő illat és erdei tavak, meseszép tisztások (levágott fül nélkül). Itt tartózkodásom oka: Philips megkeresés. Megkeresés oka: termékbemutató videóm (2013, februári bejegyzés). Mesterségem címere: Funkció Fejlesztő Mérnök.

A projekt szupertitkos. Ha kifecsegném, négy 210 cm+-os, pigment hiányos holland árja rúgná rám az ajtót. A tervezés első és legmókásabb szakasza a konkurens termékek feltérképezése és a hozzáadott érték analízise (lásd: Sári Móka Tára). Ilyenkor kedvemre rendelhetek műtyűrkéket; kipróbálhatom és szétkaphatom őket, benézhetek a gyomrukba és akár bele is babrálhatok a mikrovezérlésbe megváltoztatva a programok paramétereit, mint motor feszültség, a rezgés frekvenciája és/vagy amplitúdója. Akadt azért üzembaleset is és mindjárt az  első napomon, aminek horderejét a tény, hogy az iroda egylégterű (vagyis osztozunk minden audió-vizuális ingeren) csak növelte.  Az történt ugyanis, hogy egy  vákuum szivattyú ragadott torkon, mert tévesen dekódoltam a rajta álló kanjikat. Bár rövid, de vehemens tusakodás után sikerült lecuppantanom a japán fenevadat, a parádés performansz, aminek fináléja gyanánt katapultáltam a székemből, egycsapásra felmentett a bemutatkozás gyötrelmei alól.  Ha valaki le is maradt volna a haláltusámról, az összecsapás emlékét -a kétes eredetű, vörös foltokat- még napokig megcsodálhatta a nyakamon. Az első napom egyébként is megérne egy külön bejegyzést, talán egyszer azt is megéneklem.



Sári Mári Móka Tára

Alkalomadtán terepgyakorlatra is kivezényelnek. Ilyenkor erotikus boltokat kell végigkoslatnom fiziológiai ingereket stimuláló eszközök után, máskor pedig hivatalból tűrnöm kell a szépség szalonok kényeztetéseit -szigorúan a releváns információ gyűjtés jegyében. És mindezt persze a Philips számlájára.



A Philips magja a High Tech Campus, röviden HTC (nem összetévesztendő a THC-vel, ami egészen más megvilágításba helyezné a munkakörömet). Az, hogy jelenlétemmel legfeljebb a női/férfi arányt, mintsem a intelligenciahányadost javítom, udvariatlanság a részemről, ugyanis az a hír járja, hogy az okos emberek száma egy négyzetkilométerre esően itt a legmagasabb a világon -bár ezt sikerült  mindmáig a Szilikon völgyének 30 000 lakosa (és úgy általában a világ) elől eltitkolni. Ahogy azt is, hogy Philips saját bejáratú (1200 dolgozóból álló) részleget  tartott fönn az innen nem messze eső és kegyetenségéről hírhedt Vught SS koncentrációs táborban. Na, de az első millióról nem kérdezünk. Nem? De. Három.

Az ott a képen én vagyok, csak aznap épp nagycsoportos ovisnak öltöztem

A HTC egyetlen szépséghibája a dísz-szárnyas tartása -főellenségeimmel, az undok hattyúkkal az élen. El is neveztem őket Dezsőknek -mindet, egytől egyig- azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a név valahai ihletőjének sorsára jut valamennyi. Mert „ahogy már megtanultuk” volt némi nézeteltérésem az egyik példánnyal (ha nem tanultuk meg, akkor lásd: Mona Lisa mosolya,2012 október). Aki viszont tudja a választ, ne késlekedjen. A helyes megfejtés beküldői közt hattyú toll párnákat sorsolok ki. Fekete vágás lesz, az hétszentség.

Egyéb bevételi források:

has- és tűztánc, tűzköpés



A betöltés folyamatban...

ó-ió-ció-áció-káció-akáció-vakáció

Szünidő van. Ezen felbuzdulva készítettem egy napszakra lebontott tevékenységlistát; így legalább rendre megszeghettem mindet. Tehát nem csak, hogy tudom, hogy teljesen terméketlen volt ez a hét, de még feketén-fehéren ott is virít a falamon. Pontosítok, nem feketén és fehéren, hanem, színesen tolja az arcomba a valóságot a kinyomtatott Excel tábla. Mert ugye a színkód motivál... Na, de ha valakinek semmi motivációja sincs, akkor eredmény sem lesz; a nulla többszöröse is egészen pontosan nulla. Hogy legalább egy dolgot lehúzhassak az ütemtervemről, ma megszülök egy emberes blog bejegyzést (két hónap vajúdás után, a természetes világra hozás híve vagyok, no). A mai az ,,egy kép felér 1000 szóval " jegyében íródik majd.

Az 1. videó 2:41 másodperces, másodpercenként 25 képkocka, ami 4025 képkocka tokkal vonóval, vagyis 4 025 000 szó. A 2. videó szösszenet 2:15, tehát 3375 kép, ami 3 375 000 szó. Ezek kereken (hát ez biz'isten nem szándékos volt) kiadnak 7 400 000 szót, amihez hozzá jön még a kettő kép (vagyis még 2000 szó), vagyis 7 402 000 szó. Összevetésképp Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődése 211 181 szó (címestül, szóközöstül).

Kicsit a suliról, ha már ez az oka annak, hogy ide evett a fene (mert nem is a holland kulináris élvezetek remegő ajkakkal való hajhászása). Tehát Delftben a Technishe Universiteit Industrieel Ontwerpen karán tanulok -Magyarhonban: (ipari) terméktervező-, ami sokaknak nem mond semmit, másoknak meg fintorra húzza a száját. Utóbbiak hitét abban, hogy a terméktervező nem több, mint ,,bukta-cukrozó", ,,lábos pöttyöző" ,,gyöngyfűző szakkörös" vagy "kikönnyített gépész" meghagyom. A szakom védelmében kifejlesztett szofisztikált érvrendszerem és rétori képességem csúcsán védőbeszédből már doktorálhatnék. Mégsem élnék mono(b)lóg adta lehetőséggel,  és túlkompenzáló Cyrano helyett csak megmutatom, mivel töltöttem az elmúlt öt hónapot.

A tervezési tárgyam eredményének koncepció videója:

Ezt a serleget söpörtem be a videómért Audience Award ACD 2012-2013 címen (jelzem, szerintem teljesen indokolatlanul, csak a zene volt megkapó, ez az én véleményem, de mivel ez az én blogom, ezért azt mondok, amit akarok és senki nem vág közbe -sátáni kacaj: http://www.youtube.com/watch?v=PlNRBTB1kZI) (a videó bónusz, elengedem, bár 7mp X 25kép=175 000 szó lenne pluszban)

Az őrizetlenül hagyott serlegemmel más pózolt, amivel másnap szembesültem, mikor a közösségi oldalon gratulációk hosszú sorát fogadta érte a leányzó. Üsse kő, nem őt vitték haza a vállukon diadalmenetben barnacukor-bőrű, izompólót indokoltan viselő hímek. Ja, mondjuk engem sem, de én erről fantáziáltam és arról, hogy közben a serlegből iszok, ami szintén bukta, mert hogy nem levehető a teteje; nem tudnak ezek a hollandok élni...

Egyéb fedőtevékenységeim:

Levelet kaptam, lájf! És csomagot. A magyar nomád vér nem válik vízzé; mindent föl kell használni (magyar disznóvágásokon nevelkedett ember jánya/fia tudja ezt jól). Ha tehát kiettem a lényeget, mehetnek bele a szerszámaim! 

Ui.: Az újévi kívánságom meghallgatást nyert. Nincs mit tenni, Édesanya germán imádata megint megalapozottnak tetszik. A németeket csak ki kellett találni, ők pedig kitalálnak minden mást. Az alábbi cikk és videó demonstráció is erről árulkodik: 
http://index.hu/tudomany/egeszseg/2013/01/25/melluk_no_a_nemet_diszszazad_katonainak/ Fogtam is az első utamba kerülő célszerszámot, ragasztószalaggal körbecsavartam (a nagyobb sújtásért). Álló nap partfis nyéllel mazsorettezek; teljes mellbevetéssel előre, katona! (Már vannak részeredmények; baloldali lengő borda részleges törése: pipa)

BÚÉK mindenkibe a kisördög 2013-ban is!

Azt hiszem blog írás terén sikerült fölülteljesítenem az alul-teljesítésemet. Elöljáróban annyit, hogy az új évben kívánom mindenkinek, hogy ragadja meg azt, amire a legjobban vágyik. Én megtettem. És Ön? (szem előtt tartandó, hogy azon álmok, amelyeknek jobb a fogása vagy markolata, megcsípni is könnyebb. Az említett tétel akár a sejtelmes hol- és mibenlétű  brit tudósok csoportjától is származhatna. Tökéletesen illene a ,,narancssárga bögréből finomabb a kakaó", a ,,kopasz macska a legbarátságosabb" és a ,,8068 a legbiztonságosabb pin-kód" ,,tudományos" publikációk sorába. Nekem azért az örök kedvencem a ,,tojásevés az élet tükre" című kutatásuk, amit a brit tojásipari cégnek végeztek. Eszerint a buggyantott és a lágy tojás kedvelői nyitott személyiségek és az átlagembernél boldogabbak (átlagban 2 gyerekük van, zömével nők). A kemény tojás hívei szétszórtak, hajlamosak az óvatlanságra és lobbanékonyak. A  tükörtojás rajongói (ez lennék én) nagy szexuális étvágyúak, többnyire fiatal férfiak és leginkább szakmunkások. A rántottások sportrajongók és általában vezető beosztásúak, az omlettezők pedig önfegyelmezettek és a lakásaik takarosabbak.