Chalam Balam

Az építész pályázat tarolt. Gondolkodom, melyik szerepet is öltsem föl? A kivagyi, deviáns, gőgös művészét, aki szerint a zseniális hozzájárulása nélkül ez a díj nem csillogna ilyen fényesen VAGY a szerény, lesütött szemmel ingujját zavartan babráló latens géniuszét? Az igazság viszont az, hogy a pályázat alapgondolata olyan páratlanul szemtelen volt, hogy a novellám még csak nem is hab volt a tortán, de még csak cseresznyeszem sem a habon, inkább lehelet vanília réteg a cseresznyeszemen. Ezt a pályázatot elrontani a novellával; teve lett volna a tűfokán! Zavarba ejtően sokan írtak, hogy kíváncsiak az írásra, közkívánatra majd közzé tétetik...

A hollandok konyhaművészeténél csak ünnepeik fénye vakítóbb. Az érzékeim vérre menő ütközetben csapnak össze a párolt zöldség-krumplipüré kombó ízkavalkádja és a fő ünnepük, a Prinsjesdag (azaz a parlamenti ülésszak ünnepélyes nyitónapjának) libabőrödzős élvezete fölött. A hollandok tudnak élni! Félreértés ne essék, a gumibetonon és öko-állatokból készült pépes húson nevelkedett nyugati 'civilizációk'-hoz képest Hollandia valóban sokkalta szerethetőbb. Most nem kezdek itt Oscar-díj átadós köszönetnyilvánításba, de tény, hogy a hippi közösség, amiben élek a legjobb, ami velem történhetett. Igaz, erősen kilógok közülük (hol nem?). Itt éppen azzal, hogy az ars poeticámban nem szerepel férfiakkal vívott trónharc, sőt, elismerem, hogy a gyengébbik nem képviselője vagyok. Ez utóbbit azzal fejelve meg, hogy a zümmögő szervecskémnek több funkciót szánok, mint hogy majd egykoron a földigiliszták pirítósra kenjék. Én, urambocsá', gyermeket szeretnék. Hát ezzel itt akkora elképedést váltottam ki, hogy sokan azonnali (és maradandó) súlyos szem-elkerekedést, mások heves szemforgatásuk következtében csak enyhébb (8 napon túl gyógyuló) szemtengelyferdülést szenvedtek el. Hagytam időt, hogy csillapodjanak a kedélyek. Pár hét ittlét után viszont futótűzként terjedt el, hogy menthetetlen ragadozó létemből kifolyólag a fehérje bevitelemet javarészt húsból nyerem. A mibenlétem ezen lesújtó vetülete torlóhullámként söpört végig a közösség faölelgető lelki világán. Szerintem máig nem tudták feldolgozni a tényét. Abban az elkerekedett vagy szemtengelyferdülést elsenyvedő szemükben én vagyok az Ördög magyar hangja. ,,Tagadás a lényegem", ez a mottó járja Mefisztóéknál, nem? De. Három. 

No, de vissza az ünnepekhez! Itt a Karácsony is szitokszó, számra nem veszem, de van helyette ez a Sinterklaas, aki a Mikulás bátyja. A gyengébb idegzetűek, akiket már ez a tény is felkavart, ne olvassák tovább, mert a borzalmak csak most kezdődnek. Be kell vallanom, éppen úgy szisszentem föl és kaptam az arcomhoz, mint mikor megtudtam, hogy Darth Vader Luke Skywalker apja. Aki nem Csillagok Háború rajongó, annak szemléletesképp a Dél-amerikai szappanoperákat hoznám fel analógiaként. Az "én vagyok a vak anyám testvére, aki a saját unokabátyjával töltött alkohol-gőzös éj után méhének gyümölcseként világra hozta a saját apját" sokk-hatású mondat hasonlóan elsöprő erejű. Tehát van ez a Sinterklaas. Az ünnep születését a következőképp tudom elképzelni: első kép- Holland városka a 17. században, kanálisok metszéspontjában apró ház, vörös tető fehér paszpóllal. Második kép- a puritán szobácska mélyén áttetsző bőrtextúrájú, vérszegény holland család; az egyik gyermek medvecukrot, a másik répát ropogtat, a kandalló pedig tüzet. Apa vastagon megrakott füves pipát pöfékel -a kezében pihenő míves, kézi faragású elefántcsont remeket még nagyapja hagyományozta rá, aki a Holland Kelet-indiai Társaság hajósaként szolgált. Anya mindeközben egy fémbetétes, kemény bőrkötésbe szedett könyvet lapozgat, abból olvas fel Szent Miklósról, aki prostikan mentett meg. "Nekünk is kell ilyen, alstublieft" horkan föl a marihuána füstbe burkolózott családfő.

És lőn világosság; megszületett Santa Claus holland olvasata: Sinterklaas, akinek nem szent tettét éneklik meg, hanem a születésnapját ünneplik, de nem ez az egyetlen leszúrt dupla Ritterberger a történetben. Íme a keretsztori! Annyi klappol az általunk ismert Mikulással, hogy ő is Törökországban született, ő is csizmába hozza az ajándékot, kéményen keresztül érkezik és szintén úgy néz ki, mint egy rendszergazda. Most kezdődik az igazi képzavar. Nem gyalogszerrel érkezik, hanem -a szarvasok húzta szánnal érkező Mikulás és a szőke herceg paripájának fura keresztezéséből holland módra- fehér lovon szökdécsel egyik tetőről a másikra oldalán a segítőivel (krampuszok helyett Fekete Péterekkel). A marihuána befigyelt újfent: összekeverték Spanyolországot Itáliával (erre még később kitérek), ezért az ő Szent Miklósuk a mai napig Spanyolországból jön egy gőzhajón. Aki jól viselkedett, ajándékot kap, aki rosszul, azt zsákjában (büntetésből!) vissza viszi magával a spanyol tengerpartra. (Minő istencsapása ez a holland időjáráson cseperedő gyermekeknek!) Belőlük lesznek a már említett Fekete Péterek, akik a kémény koromtól feketék és nem másért (ezt nem győzik hangoztatni a hollandok). Ciki is lenne bevallani, hogy valójában néger rabszolgák segítenék a jóságos öregapót, aki már a 800. évét tapossa. Ami már csak azért is szokatlan, mert a negyedik század táján már alulról szagolta a török ibolyát. Utánaolvastam és kiderült, hogy néhány enyves kezű kereskedő Olaszországba vitte a csontokat és 1087-től már ott nyugszik a szent ereklye. Aztán ebből pár -feltételezem (a könnyebb szállítás jegyében)- lapos csont Franciaországba is eljutott (nincs az az isten, hogy a bagett majszolók kimaradjanak egy buliból). És akkor most mi van? Meghalt és most feltámadott? De akkor is, hogy jön ki a 800 év? Anomáliák hosszú sora kígyózik a témában. Akkor tehát összefoglalva: a holland Mikulás egy Törökországban született, később görög püspökké avatott, majd olasz szentté avanzsált csodatevő, aki meghalt, csontjait szanaszét kapkodták az európaiak, de összekapta magát,föltámadott és most fehér paripáján kicsi fekete emberkékkel holland házakon szökell, és nem utolsó sorban matrózok, kereskedők, íjászok, tolvajok, zálogkölcsönzők, Kelet- és Nyugat-európai diákok (Magyarországot valamiért kihagyta) és amúgy gyermekek védőszentje. Na, erre varrjál gombot! 

Most meg arról cikkeznek a holland lapok, hogy csak át kéne pingálni azokat a Fekete Pétereket valamilyen más színre, hogy senki se gondoljon mögé néger származást. Amszterdamban lilára festik őket, máshol láttam már zöldet is. A kompromisszumkészségükről is híres hollandok (külön szavuk is van ám rá: Poldermodel) már azzal is megelégednének, ha kicsit visszavennének az arcfestésből, hogy ne legyen egyatta fekete, mert félrevezető a külcsín...De kit is vezet félre és miről? Nekem bűzlik a dolog; tősgyökeres hollandokat kérdeztem sorra, de az ellentmondások csak nem oldódtak föl. Azt mondták: Kijk een gegeven paard niet in de bek (ez az ,,ajándék lónak ne nézd a fogát" holland megfelelője)! A hipotézis támadhatatlan. Bár a sztori erősen sántít, ráhagytam, részemről aztán éppen mindegy, milyen indokkal kapok édességet. Jó sem voltam, nem is énekeltem holland dalokat és a csizmámat se pucoltam ki, reggelre mégis csoki és papernoot-ok csücsültek a küszöbömön. Igaz, a kandallómba (jó holland szokás szerint) tettem répát a lónak (végül azt is én nyakaltam be; a répa az új ropi!).

Szóval, ez a Sinterklaas figura a sulinkban járt szerdán a rabszolgáival (akarom mondani: a kormos kis hollandokkal). Hát én két kör ajándékot is kaptam, nem fejtem most ki, miért, érje be az olvasó azzal, hogy egyszerűen bájos vagyok és ez még egy északi ország szentjének jeges szívét is képes megolvasztani. Ennyi.

              Megjött a Sintér!:)                                        Pózolj Sinterklaas-szal!

Nincs ám honvágyam; jól mutatja, hogy a napokat sem számolom (8660 perc van még hátra a leszállásig). Ez valószínűleg az utolsó bejegyzésem a világ vége előtt, szóval aki még a nagy hepphajt megelőzően legurítana velem egy páleszt vagy kettőt, esetleg elcuppogtatna velem egy csülköt, annak a vendége vagyok! Aki viszont nem él a vissza nem térő ajánlattal, annak a mielőbbi viszontlátásra egy párhuzamos univerzumban! Ave!

PS: http://videa.hu/videok/tudomany-technika/vivos-menedekhely-bunker-IoJqEM5P3aN3lB36, a második perctől indul a valódi parasztvakítás az elmaradhatatlan Gregorián énekekkel a háttérben, mert az mindig beválik...És már jutányos, 20 millió dolláros áron elérhető (a finnyásabbja 200 milláért is kaphat kecót).  Apokalipszis RulZ.

Automatikus helyzetjelentés

Köszönjük, hogy Sárimári blogját olvassa. 10:  lélegezz mélyen, 9: egyre nyugodtabb vagy, 8: a szemhéjad elnehezedik, már alig tudod a szemed nyitva tartani (de nyitva tartod és tovább olvasol!) 7: egyre mélyebbre kerülsz a tudatodban... 6: lassan elveszted minden akaraterődet... 5: egyre mélyebben jársz, 4: még mélyebben 3: már meg is érkeztél, nem tudsz ellenállni a sugallatomnak... 2: az én akaratom, a te akaratod: engedelmeskedsz nekem 1: írd meg a pin-kódodat és postázd a bankkártyádat a címemre. Virág, bon-bon (dió-mentes, máskülönben seperc alatt alulról szagolnám a holland tulipánokat) szintén jöhet! 

Most Sára Hatodik Érzék szolgáltatásának előnyeit élvezi; csak gondoljon arra, amit mondani szeretne, én kitalálom. Ha inkább telefonon hordana le, amiért nincs újabb bejegyzés, úgy gazdatestem készséggel fogadja szívélyesnek (feltehetően) nem mondható hívását. Egyúttal szeretnénk tudatni önnel, hogy jogában áll hallgatni. Minden amit mond, rögzítésre kerül és felhasználható ön ellen.

Szép, mint a lágytojás és az whiskys pohár véletlen találkozása a konyhapulton

One-girl show, vagina-monológ, vagy ahogy tetszik! Egy a lényeg: nő adja elő és a vége kész felfordulás. A ma reggeli mutatványom a leírásnak tökéletesen megfelel. Bár pöcsétes papírom van róla, amit a BME Gépészkari dékánja állított ki (nem pisztolycsővel a tarkóján), hogy rendszerben gondolkodó, racionális lény vagyok, ezt a délibábot az evolúciós munkaköri leírásom egy Kieslowski-féle duplacsavaros arcon képeléssel képes eloszlatni seperc alatt. Tegnap a lányokkal ünnepeltünk; reggel úgy éreztem magam, mintha Tarantino összes filmje az arcomon játszódott volna le. Gondoltam, a realitás talajától elrugaszkodva, hogy összehegesztek egy-két lágytojást. Más napokon a hortobágyi palacsintát félkézzel vállra kényszerítem, a chilis-vaníliás szuflé meg megy, mint az istennyila...Mondanom sem kell, hogy a lágytojáshoz dukáló Zsolnai szettem sem volt épp kéznél. Szóval megindult a tojás-pohárszáj puzzle, ami szellemi gyakorlatnak sem gyenge. Föl is adtam és belefogtam a reggeli wellnessbe: feles legurít (whisky, mert ezt tapogattam ki pipiskedve elsőként a fölső polcról), kávé föltesz, víz forr, kávé lecsöpög, tojást tálal. Na, de mibe is? Lenéztem a kezemben lévő szilícium-dioxid csodára. És táráááám: a tökéletes tálaló személyében ott volt a whiskys pohár! (A tojás héját nem kell megenni, bár oszteoporózis ellen javallott.)

Na, de legutóbbi emberes bejegyzésem óta majd' három hét telt el, ennyi kihagyás után nem szúrom ki senki szemét egy flepnis lány kora reggeli lágytojásos produkciójával. Vallomással tartozom. Újra novellákat írok, ezért bántam mostohán a bloggal. Mindenért a felkérés a felelős; pár hete ugyanis megtaláltak eggyel, hogy egy építész csapat művészeti szekcióba szánt munkáját támogassam meg egy novellával. A koncepció, hogy Budapest térképén az Örs vezér teret és a Citadellát összekötő egyenes egyben egy finom női test is. Fotósorozat készült egy-egy téren az arra eső fedetlen testrészről (haj, nyak, kulcscsont, mellek, csípő  fenék, lábak). Szép és cefetül pimasz gondolat, így elvállaltam. Egy lány sétája Pesten -és egyszersmind magában- egy ismeretlennel való szeretkezésen keresztül. Ültem az ágyamon, nagy bögre gőzölgő zöld tea mellettem, lábaim közt a laptop és írtam, írtam, és írtam. Ha megakadtam, becsuktam a szemem és egy mély levegővétellel ott voltam vele az utcán vagy az ágyában; nem tettem egyebet, mint feljegyeztem a látottakat. A kaleidoszkópszerű víziók és ingerek hullámverését érzem, ahogy írok. Betűket pakolok halomra, szavakat tapasztok a képernyőre, de részvét nélkül kaszabolom le azokat, amelyek nem váltják ki a kívánt hatást. És a végén ott sorakozik az én gondosan válogatott hadseregem, a szavaim, amik áttörik az olvasó szaruhártyájának opál pajzsát, majd a szivárványhártyát, átmasíroznak a szemcsarnokon egyenesen a ideghártyának véve az irányt. Egyre följebb kúsznak a szemgödrön, feltépik az érhártya finoman szőtt rózsaszín textúráját és a kis zsoldosaim már el is érték retinát, a képzelet gyújtópontját.  Ahogy leütöttem az utolsó karaktert, kimerevedett a kép és hátrahuppantam az ágyban. Pár pillanatra a mennyezet repedéseire szegeztem a tekintetemet, aztán oldalra ejtettem a fejem. Akkor láttam, hogy a zöld tea kihűlt és tetejére már hártya feszül. A pilláim rácsai közt rebegő fény frekvenciája delíriumba ejtett. Nem tudom, mennyit aludhattam, de sötét volt már kinn, mikor újra felnyitottam a szemem; fölültem az ágyban és elmosolyodtam. Bizarrnak találtam, hogy olyan voltam, mint akire egy emberként fújnak a nők; az a filmekből jól ismert hím, aki szex után rágyújt, komótosan elpöfékel egy tüdőkarcolót, majd oldalára fordul és bedobja a szunyát. Talán mindenkiben ott van egy ilyen én is; kinél így, kinél úgy csillantva meg fogait.

Le merem fogadni, hogy az olvasók közt akad szép számmal olyan (leszámítva a már fiatal korukban is szorgos fa-ölelgetőket), aki finom-motorikus készségfejlesztő játék gyanánt a kapd el a csiga szemét (egyébként függőséget okozó) gyakorlatnak hódolt -ezzel vágva haza az óvoda környéki csiga-populációt. Aztán voltak a serényen (jószerével fiúcska emberpalánták) béka, egér vagy egyéb kisállat robbantók, koncolók, boncolók, akik véres kardként vitték körbe a tetemből megmaradó, még marokra fogható, csimbókos húscafatokat a társaik közt. A nagy számok törvénye szerint pedig minden ovira jut egy kis diktátor is, akit megérint a hangyaboly-kiszolgáltatottság és a mindent-eltipró ember dialektikája. Ő az az egyed, aki az összes szabadban töltött percét arra áldozza, hogy felkutassa és a másodperc töredéke alatt cortezi kéjes mámorban fölszámolja a nagy gonddal felépített hangya-civilizációkat. Én sicher attól szorultam volna, hogy a szemtanúk beárulnak a többi hangyának, összefognak és egy óvatlan pillanatban halálra gyalogolnak. Vagy ami még rosszabb: halálra szteppelnek a kis lábaikkal. És ha mindezt még megfejelik azzal, hogy ezt Michael Flatley vezényletében teszik...Nálam ő veri ki a biztosítékot; ahogy ott pattog, mint egy újrazsinórozott faszamár egy szál bárgyú fogkrém reklám mosolyban és teljes harci díszben (fejpánt és kivarrt gatya) tar, olajtól csillogó felsőtesttel a mögötte táncikoló Star Wars ihletésű, szexi bejárónő ruciban feszítő tánckarával (akiknek együtt annyi arcmimikájuk van, mint Chernek jobb napjain, mikor kicsit elapad a botox). Ennél kegyetlenebb halálnemet el sem tudok képzelni. Vissza a hangyákhoz! Itt van ez Schmidt-féle fájdalomindex is, ebben a 0-4-ig terjedő skálán egy hangya, a bullet ant,  viszi a pálmát (képzavar, de végül is az járja róla, hogy a testtömegének többszörösét képes cipelni, akkor mi neki egy pálma?). Nomen est omen: olyan a csípése, mintha sörétet eresztenének beléd. Ez a kis tetű (vagyis hangya, aki nagyon tetű), kiütötte a fikát a tarantula hawk orrából (aki, csak jelzem, a nevét arról kapta, hogy tarantula pókokat ropogtat el uzsira). Egyébként, nem csak engem mozgat a téma (mármint a hangyák, Flatleytől simán csak a hideg verejték ver ki), valaki ebbe még pénzt is fektetett (kár, hogy egyebet, mint mondjuk urambocsá' tehetséget, azt nem). Az 1998-ban napvilágot látott ZSÉniális műremek, a Marabunta-Gyilkos hangyák: http://www.port.hu/marabunta_-_gyilkos_hangyak_legion_of_fire:_killer_ants!/pls/fi/films.film_page?i_film_id=43514. Tíz évnyi vívódás után végül eljött a megváltás. Úgy kellett már ez az emberiségnek, mint egy falat kenyér; a filmművészet méltán elhallgatott gyöngyszeme, a roppant frappáns névadás jegyében született Gyilkos Hangyák című epikus alkotás : http://www.port.hu/gyilkos_hangyak_the_hive/pls/fi/films.film_page?i_film_id=106593. 

Bár hangyák életére még nem törtem, azért van pár lény, akiknek nem bánnám, ha a természetes előfordulási helyük az üzletláncok mélyhűtőire korlátozódnának (mirelit formában). A Humboldt squid, a természet torz agyszüleménye (valahol a a polip és tintahal közt félúton), a nem ok nélkül vörös ördögként is emlegetett lény, teljesen kikészít (http://www.youtube.com/watch?v=59ET-I3mJhM#t=4m46). Tény, hogy nem  zavarja a közvetlen életteremet, de a tudat, hogy létezik egy ilyen intelligens és kivételes érzékszervekkel megáldott lény, akiről szinte semmit nem tudunk, azért kicsit betapasztja azt az étkezési lánc csúcsán álló humanoid mibenlétemet és vele a pici számat. Eszembe juttat egy könyvet, Edwin A. Abott (szerintem LSD-vel bőségesen átitatott) tollából kipattanó Síkföld című scifit, a dimenziók egymáshoz mért viszonyáról.  A 2 dimenzióban élők számára egy 3 dimenziós alakzat elképzelhetetlen. Ha a látótered egy síkra korlátozódik, amelyen először is a "semmiből" megjelenik egy pont (hátsóba rúgva a termodinamika I. főtételét), aztán ebből egy egyre növekvő, majd csökkenő sugarú kör és legvégül újra egy pont látszik, majd az is eltűnik, akkor ez (az én 2D-s szemszögemből) egy azonosíthatatlan entitás. Pedig ez csak egy gömb. Könnyen rávágja az, aki térbeli (3D-s) világban él (plusz az idő dimenziója). De mi van a fölsőbb dimenziókkal? Csak azt látom, amit tudok, és nem azt tudom, amit látok. Nem hátborzongató, hogy mennyire ki vagyunk téve a tudásunknak, ami talán alapjaiban elhibázott? Ha ezzel egyedül vagyok, akkor az első bejegyzésemben (akkor még a hüvelygomba reklámmal próbálkozva) kitűzött célomat elértem és mostanra már csak monologizálok (pontosabban: monographálok). But the (one-girl) show must go on!

Mona Lisa mosolya

Rendkívüli közlemény

Rendőrségi jelentés  
Közúti baleset gondatlan okozás vétségének gyanúja miatt a holland rendőrség nyomozást indított F. Hattyú (Cygnini Hollandus) holland lakos ellen. A bántalmazott H.S. maradandó sérülést szenvedett el (8.24 és 8.45 között) a Michiel de Reyterweg és a Julianalaan kereszteződésében. A kerékpárján szabályosan közlekedő áldozatot a merénylet feltételezett elkövetője -a jelenlegi álláspont szerint- indíték nélkül támadta meg, aki nem csökkentve repülési sebességét veszélyeztette saját és a fent említett H.S. testi épségét. Az ütközés után (minek következtében a sértett fogsorának egy darabja távozott természetes környezetéből) a delikvens a helyszínt segítségnyújtás nélkül elhagyta (1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyv, 172. § megsértése). A hatóság tehát többrendbeli bűncselekmény miatt emelt vádat az elkövető ellen. A merénylő ellen indított eljárás során a hatóságok vizsgálják majd a szándékosságot, a segélynyújtás elmulasztásának okait, enyhítő körülményként a korai óra okozta tudatállapot változást és a sérülést okozó eszközt. Utóbbi működési mechanizmusát annak birtokában a kirendelt hatósági szakértők fogják megállapítani.

Cyclin' in the rain

Bajusz parti. Ha ezt tudom, nem kapom le reggel a zsenge hajtásokat. Amúgy meg csak a gond van vele, elcsorgatja a levest, mire a számat megtalálom, a bajuszkötőmet meg elkevertem valahol -minek olyannak bajusz, aki nem tartja rendben becsülettel, nem? De. Egy. Igazam van? Igen. Kettő. Dali kései -a szürrealizmus helyenként pszichedelikus látomásba hajló- korszakából merítettem ihletet (a kép rekonstrukció).

Vörös rúzs a szájra, rózsa a hajba, aztán nyeregbe! Negyed magammal vágtam neki az útnak, természetesen biciklin, természetesen zuhogó esőben és természetesen (mint hogy ittlétem a holland törvények után Murphy törvényeinek szellemében telik) szembe-szélben. Alap. Bár magunkra cuppantottuk a 100% Poliamidot, pillanatok alatt bőrig áztunk. Az állkapcsom már két utcával följebb rezonancia katasztrófát szenvedett, egy ponton túl pedig már nem tudtam eldönteni, hogy a testem remegése, vagy a macskakövek dobálják alattam a paripát. Az energiaminimumra törekvés jegyében énekléssel törekedtünk életfunkcióink fenntartására; kicsit felpörgetve a rohamosan (y=1/x függvény szerint, ahol x→∞) nullához konvergáló ml/s-os, avagy egyre lassuló véráramot a már kékülő bőrünk alatt, ezzel is növelve a csekélynek tetsző túlélési esélyeinket.  A nagy klasszikus Singin' in the rain után szabadon a Cycling in the rain-t adtuk elő, Michael Jackson emléke előtt pedig a Who's wet?-tel tisztelegtünk -csukladozva a nevetéstől. Így az instacioner, három dimenziós, inhomogén, nem ideális folyadék mozgását (alias vér) az anizotrop,  inhomogén és viszkózus élő szöveten (ismertebb nevén: érfal) végrehajtott kis tuningolás révén -elégséges életfunkciót produkálva- meg is érkeztünk a buli színhelyére.

A buli magánrendezvény volt egy valaha volt apáca zárdában. Kicsi koromban vonzott az apáca lét gondolata, talán hiba volt elhessegetni, de már kár ezen bánkódni. Most itt az alkalom, hogy kirúgjam az oldalát! Vérbeli házibuli volt ez, annak minden bájával; koktélcseresznye és világító jégkockák, szigorúan műanyag poharak, diszkógömb (aminek megvilágításáról -stílusosan- biciklik első és hátsó lámpái gondoskodtak), limbó-rúd (van az az alkoholmennyiség -/egykori miniszterelnökünk nyelvújító tevékenységének gyöngyszemével élve/ böszmeség  katalizátor-, ami okán előkerül a kis hetyke pálca). Ezeket követték az egyszemélyes humán szórakoztató egységek: itt van mindjárt a parkett (linóleum) ördöge kopogós makkos cipőben, a holdudvarában -szigorúan egységsugarú körben- csárdást járók igen jelentős tömege, ezt követi a legkeményebben dolgozó ritmusszekció, a serényen ujjtáncolók csoportja (lenyűgöző, ahogyan teljes ars poeticájukat mutatóujjaik ütemes mozgatásába képesek belesűríteni, mindezt  teljes művészi átszellemüléssel) és persze a részeg almaszedők (a gyümölcs megválasztása egyéni ízlésen alapul: körte, barack, vagy csonthéjas termés), akik egy része (akár tudatmódosítók befolyása alatt) serényen, mások léhább tempóban (órabér szépsége) nyúlkálnak a fejük fölé majd vissza jobbra-balra alternálva. Nem összetévesztendők a nagyterpeszes DiscoBoy-okkal, akik szerencsére már kiveszőben vannak, de elvétve még akadnak bátor (vagy inkább félreinformált) élharcosai. Előbbi amúgy enged némi kreativitást a táncos finom-motorikai képességeinek függvényében. 

És a két elmaradhatatlan csoport: az α-hímek és a lopvabaszók címeres példányai. Vulgaritásnak nincs helye egy finom úrinő szótárában. A lopvabaszók viszont szakkifejezés (szüleim fellélegezhetnek: a  sok évi francia nevelőnői okítás és etikett lecke nem veszett kárba). A fogalom a szarvasok üzekedésekor kerül elő, ugyanis az agancs célja levenni a nőstényt a lábáról (patájáról? -vagy mije van neki- valamiféle négypontos alátámasztásáról, no). Ezt a többkilós csontkonstrukciót viszont évente újra kell növeszteni (sok hűhó egy meghitt légyottért, nem? De. Három.).Tehát az agancs tévút, ,,olyannyira, hogy sőt"/Besenyő má' megin' igazam van István. Ha például két nagy-szerszámú összeakaszkodik, addig egy kis satnya, ám de szaruköltemény híján fürge, egyed révbe érhet a nősténynél, jól bemutatva ezzel az evolúciónak áthúzva az "erősebb kutya..." tervét. Ezek a kutatások Konrad Lorenztől származnak (akit mozgat a evoluciópszicho és etológia, annak ajánlom az öreg lebilincselő írásait, bár Galántai Zoltán munkássága se piskóta, senki sem próféta a saját hazájában).

Na, de vissza a bulihoz...(Ezek a csapongások! Kész terápiás foglalkozás ez a blog.) A lakótársam, Pietro, húzta a talpalávalót, minden balkáni és cigány dallam egy-egy pörgőrugással ért föl.  Hiába, nyugat ide vagy oda, vérforraló muzsikáért a szomszédba kell menni. Hajnal hasadtáig roptuk, jól csúszott, hisz az ominózus grill parti óta nem voltam szórakozni. Alkalom persze akadna bőven, végtére is egyetemi városka ez. Van számos nemzetközi diákleányka, akiket -néhány kivételtől eltekintve- nem a tudásvágy hajtott ide és akiknek kis kincses dobozkája simán bekerülhetne a delfti útikönyvbe (sőt, egyenesen a trendi helyek közt lehetne felsorolni, mert éjjel-nappal nyitva tartanak). Nem hiányzok én ezekből az alkoholgőzös megmozdulásokból, sőt. Úgy lógnék ki, mint Tarr Béla filmjeiből a 3D-s effektek vagy akciójelenetek. Itt egy kis összefoglaló a buliról: http://www.youtube.com/watch?v=RgGdrI6ca5o. Az after party hangulatát az operatőr jól megragadta.

Fedőtevékenységem...

...-alias: termék tervezés- képi bizonyítéka

Termékmegjelenítést nem tartalmaz 

A KarrierNjista Nő

A holland konyhát -jóindulatúan megelőlegezve a meglétét- röviden összegezném: (nekem körethúsnak minősülő csirke húsból készített) rántott húskrém,  zöldséges krumplipüré és édesített joghurt, mint desszert. Ezek után nem kell hozzá nagy lelki erő, hogy vegának álljon az ember, még én is megtettem. Talán a szalonnazsír keserédes emléke mondatja ezt velem (esetleg a fehérjék vontak üdvözítő szemellenzőt a letűnt múltam és sínylődő jelenem közé), de úgy dereng, hogy az oviban is csülök volt a jelem. Fenébe a hangyákkal, akik testtömegük többszörösét képesek elvinni a hátukon, én ugyanezt a mutatványt ropogós-cuppogó csülök elfogyasztásával vagyok képes bemutatni. Mára világossá vált, a tripla-csokis muffinok csak halovány helyettesítői voltak vágyaim valódi tárgyának. De végeztem velük, ami azért nem ment egyik napról a másikra...

Elvonási tünetek mutatkoztak; a rám törő aluszékonyságot kávégőzben oldottam, ami meg túlpörgetett. Ilyenkor magyarul beszélek és még csak tudatában sem vagyok, nem kicsit kellemetlen (lévén, hogy Hollandiában élek). Bár a drasztikus cukor megvonás okán az első trimeszterben járó anyuka testalkatom eltűnt (a horpadt agár testalkatom reneszánszát éli), de az előbbihez dukáló hormonháztartás megmaradt, sőt, inkább kettő állapotos anyukáéval voltam összemérhető (rosszabb napjaikon). Aztán jött a remegés. Ilyenkor nem kéne konyhaművészkedni, de próbálj meg racionális érvelésbe bonyolódni egy (vagyis kettő) várandós -erősen oszcilláló- kedélyállapával. Tehát főztem. Már a tény, hogy csütörtök este kész voltam az otthonkámra kabátot húzni, a szélfútta hajamat a lépcsőn lefelé suhanva egy ecsettel föltűzni és még zárás előtt besurranni a boltba, csak hogy spenóthoz jussak?! Egyszerűen nincs mentségem a tetteimre.

Aztán nekiálltam a spenótfelfújt készítésnek, ami természetesen fenségesre sikerült, de a fűszerezést -így visszatekintve- másra kellett volna hagynom; legyen elég annyi, hogy a hormonjaim hiperaktivitását az ízlelőbimbóim passzivitással kompenzálták. Az igazi szinergia viszont akkor bontakozott ki, amikor mindezt a finom-motorikai képességem hiánya is megfejelte(ami az elvonási tünetek okozta erőtlenségből fakadó kiugró kávéfogyasztásom eredményeképpen produkált remegéssel hozható szoros kapcsolatba). Micsoda összjáték! Eredmény: bár négy (!) megtermett férfiemberrel lakom egy fedél alatt (akiknek genetikai útmutatójában a kaja áll az első helyen), a felfújtam megmaradó értékes morzsáira potenciális veszély mégsem mutatkozott.

Ha nincs kedvem kotyvasztani, akkor a suli konyhájára megyek, ami a már fenn említett holland gasztronómiai csodákat és némi keleti fogást (vagy ezek permutációit) sorakoztatja föl nem éppen baráti áron. A levest viszonylag nehéz elrontani, hát ez szokott lenni az ebédem. Legutóbb kókuszos csíra levest ettem, kis esély mutatkozott a kognitív disszonanciára, mert az ára csak 60 euró cent volt (mint később kiderült, nem véletlenül), de azért egynek jó volt. 

A kaja main stage tehát lelombozó, bekukkantottam hát, mi van a backstageben. A külhonban munkát keresők legkelendőbb területén fogtam karrier építésbe, a vendéglátásban. 4,5 perc kellett az előléptetéshez, amikor is a főmufti mellkasomnak szegezte a kínáló tálcát. Szeretném azt gondolni, hogy az ellenállhatatlan bájam sütött át a koszos csetresen és nem az elhanyagolható teljesítményem. Bárhogy is, vidáman libbentem ki a TED konferencia fura figurái közé virágos kontyban és talpig mosolyban. A táncos múlt adta ritmusérzékkel seperc alatt felvettem a kaotikusnak tetsző tömeg hömpölygését, az akadályok elől pedig könnyűszerrel mozdultam ki csípőből úgy, hogy a tálcán pislogó kaviároknak idejük sem volt felszisszenni. 

Most olyat mondok, amit ha visszahallok, hogy elhagyta volna a számat, letagadom. Ha spanyol csizmában törtek volna kerékbe egy tó fenekén, akkor sem tudtam volna lenyelni még egy lazacba csavart kaviáros roládot. Mégis ki kellett mennem a konyhából, amikor a megmaradt falatka költeményeket a konyhamalac torkán görgették le. Édesanya orvosnak szánt -az én empátiámmal legfeljebb patológus lehetett volna belőlem-, és valóban nem riasztana el a gondolat, hogy egy vénát hosszában átvágjak egészen a szívig és tőből kitépjem a még dobogó izomtömeget (hm, déja vu), de ételt kidobni?! Felajánlottam a szervező nőcinek, hogy elvinném a tucatnyi kukára ítélt ételt az utcám végén lakó szegény közösségnek vagy legalább az arra serte-pertélő kutyáknak. Elővigyázatosságból sajnos ez nem megy, érthető is, elfogadtam. Viszont az elszomorított, hogy míg a kutyák veszélyeztetésének gondolatára is elfehéredett és összehúzott szemöldökkel hebegni kezdett (hollandul valamit arról, hogy nincs szívem- mondjuk ez nem új), addig az emberek esetleges lemérgezése fikarcnyit sem hatotta meg. A nyugati lét vagy csak az évek tesznek cinikussá minket? 

Tartják, hogy minél több emberrel találkozunk, annál jobban szeretjük a kutyánkat. Részemről minél több kutyával találkozom, annál jobban szeretem a macskámat. Önző kis teremtmények, de ki nem az?! A kutya is az, csak ő alázatával, a macska pedig kényességéből cseppnyit engedve vívja ki, hogy szeressék. Mindent a szeretetért teszünk;  az ember körmeszakadtáig, lélegzetét visszafojtva süllyed le a mélységes mélyig a hatalom, a testiség és a kegyetlenség béklyóival a csuklóján és bokáján, és mindezt annak reményében, hogy viszont szeressék. Nem látok hát minőségi különbséget aközött, hogy valaki selyempapírban, szalaggal átkötött merített papír ajándékkísérő kártyában vall érzelmeiről vagy ugyanezt az esetlen ölelése és lesütött, könnyes szemei árulják el búcsúzáskor. Ahogy reklámoknál a frappáns mellett a szánalmasan pocsék is jobb, mint a közömbös, úgy szerelem híján a gyűlölet is megteszi, mert a közöny az öl. Ennyi volt a bölcsesség mára, zárul SáriMári EZO-tára. További szentenciáért hívja emelt díjas számunkat (320 Ft/perc, az ár tartalmazza az ÁFÁ-t) és győződjön meg róla, hogy jobb tenyere fedi az Ön képernyő átmérőinek metszéspontját, bizonyítottan így a legoptimálisabb az energia- és információáramlás hatásfoka.

Csoki és csitt-csatt

A múlt szombati bejegyzés elmaradt, mert aznap senbu nap volt, vagyis a délelőtti munka big NO-NO, ráadásul a kertben egy göthes fekete macska vagy tucatszor átfutott előttem (tett róla, hogy ne lehessen ne észre venni). A babonákat megfejelte a tény, hogy a kávés doboz bádog kübedlijének aljáról csak egy csapzott, erősen csíkszemű lány nézett vissza. Tehát halmozottan hátrányos volt az aznapi, nem írásra való. Mindenkinek jobb volt így, maradjunk ennyiben.

                

Minden szerelem jó, de a legjobb az új. És mi jobb egy új szerelemnél? Kettő. Na, nekem éppen annyi van -leszámítva a babámat, aki valami egészen fura perverzió okán, de csípi a búrámat, ki érti ezt?! A szerelmem egyik tárgya az orális élvezet netovábbja: a holland csokis muffin. Nem ám mezei muffin ez, de nem ám; Apollón mind a 10 újját megnyalta volna utána és kétszer is meggondolja, hogy rohangáljon-e holmi nimfácskák után. Először is: szép, míves építmény:,,pörkölt dió szentegyháza"/Nagy L., (csak éppen mandulával, ne izgulj éds'anya, nem eszem diót). Kupoláján ében: fekete-fehér spirálok, amit a még pihegő süti lehelete rácsókolt, de épp csak annyira lágyítva meg a csöpp tüneményeket, hogy azok megtapadjanak a csokicsúcs ormain, mégis megőrizzék ropogós mivoltukat. Eztán jön csak a java: az étcsoki cuppogós-ragadós gyönyöre, ami egy falatnyi keserédes mandulás kakaóvajat rejt; mmm, a reggeli gyönyör! (18-as karikát a blogomra!). Képzelhetitek, mit éreztem, a többi zendülővel egyetemben, mikor ma reggel a kávés pultnál hideg közönnyel odavetették:  ma nincs muffin. Az történt ugyanis, hogy a drágaságaimat szállító jármű fejest ugrott a közeli kanálisba egy cangás miatt. A gondolattól is könny fátyol ereszkedik a szümemre...Szegény muffinok, kakaó-testük finom textúrája a habok martaléka lett (meg azoké a mákos kacsáké)!

Fölvonszoltam hát magam a stúdióba, megtörten lerogytam a rajzpadomhoz és okafogyottan pöckölgettem a tűfilceimet...Ekkor felvillantak Orwell minisztériumai, a kormány négy fő pillére: az Igazság-minisztérium, ami hazugságokkal, a Béke-minisztérium, ami háborúval foglalkozik, a Szeretet-minisztérium, ami kínzással, és a Bőség-minisztérium, ami pedig éheztetéssel. Na, én ez utóbbinak vagyok az élvezője. Van itt mézes puszedli, mazsolarács, muffin; szemfényvesztés! Jobb volt a tudatlanság puha testébe kucorodni és nyámnyogni a magyar muffinokat (kicsi, száraz, de a miénk). Tudni, hogy az a zsenge kis holland muffin dolgavégezetlenül (hogy engem boldoggá tegyen) Ophélia érintetlenségével merült alá a haboknak, na meg a kacsák emésztőnedveinek...Khh! Gombóc Artúr béta-endorfin addiktivitását kezdem átérezni. Szóval megkezdődhetett a négy órás ábrázolástechnika (háromszoros 'hurrá' a két keréken járó muffin-hóhérnak)!

A másik újdonsült szerelmem a flamenco. Egyszerre  szabályozott és kiszámíthatatlan, fegyelmezett és játékos és húsba vágóan ott van benne a nő. Mindig is incselegtem a gondolatattal, hogy belecsapok, hisz a flamenco Távol- és Közel-keleti szála tagadhatatlan, így a cigány táncok és fúziós hastánc iránt táplált vonzalmamat nem kell érte sutba dobnom, sőt. Egyszerre megélhetem a kettő szinergiáját, amit nekem a flamenco jelent. Az ahogyan a csuklókörzések és csettintések, a cipő kopogása és a taps, a karlendítések, csípő csavarások, váll rándítások és a forgások tempóváltásai disszonánsnak tűnő egyvelege váratlanul összeáll; ahogy egyszerre metszetük lesz és a csigolyáim közt fut fel a felismerés...az valami katartikus! Minden próba végén már a következő hetit várom...http://www.youtube.com/watch?v=cciAGM50lTI

Na, de most megyek meditésön szessönre és gatyába rázom a csakráimat!

Intro

Minden igyekezetem ellenére nem sikerült megszűrnöm a blogom olvasóinak számát, sőt. Vagy félezren elolvastátok az első bejegyzésemet -ki tudja miért, de isten tartsa meg jó szokásotokat. Továbbra sem ígérek naplóbejegyzéseket; helyettük olykor lesznek hangulat-fröccsök, pillanatkép-koktélok (,,rázva, nem keverve" /J.Bond), máskor meg kerítésszaggató gondolatok némi gyümölcsággyal megbolondítva. Szóval ez az itallap, hetente frissülő kínálattal (27% áfa + jatt inc.)!

A rajongói levelekre reagálva...Nem, nem az enyém a pink csoda bicikli, én még az előző -ződ alapon sárga pöttyös bringám- 6 hetes gyászidőszakában járok. Még szerencse, hogy pár hete új kereket kapott, valamint racsni és hajtáslánc gatyába rázást. De nézzük a jó oldalát: a finom kezű tolvajainknak -akik az U lakatom edzett acél kengyelét fémhusánggal simogatták le a tárolóról és akiknek mogyoróit seperc alatt a puszta kezemmel tudnám finom őrlésűvé varázsolni- nem kell bajlódniuk a drótszamaram tatarozásával. Szívesen, gyökerek!

Apropó: fecsérlés. Most ébredtem rá, mekkora energiákat emésztene föl, hogy a szóismétlés bűnös mezejére tévedjek bicaj témakörben. Bicikli, bicanga, bringa, canga mellett léteznek kicsit erőltetett, a városiak szájából (akik testközelből csirkével legfeljebb vákuumcsomagolásban találkoztak) elég idegenül hangzó drót- vagy vadkecske elnevezések is.Aztán vannak azok, amiket még élő ember szájából nem hallottam(esélyes, hogy épp azért, mert ez volt az utolsó szavuk): a zanga, montenbika, keró, binyigli, cajga és hasonlók. Ám a mindent vivő szinonima, aminek hallatán az az érzésem támad, mintha Michael Flatly az egész tánckarával ír szteppelne az idegszálaimon: az egyenbillengészeti körduplány. Há' nooormális? Azt a rézfánfütyülős rézangyalát annak a nyelvújítónak (meg alsó hangon 8 öltést a szájára), akinek ez a kerékbe tört, szerencsétlen szóvirág kipattant a fejéből ; hát nem elég csapás nekünk, hogy szigetnyelv a miénk, még vágjuk is úgy jó emberesen tarkón magunkat??? Na, de hál' Istennek kikopott a nyelvünkből, szóval részemről a számla rendezve.

Na, de vissza a canga vásárláshoz. Nem siettetem a dolgot, hisz az egyetemtől 5 perc járóföldre lakom és a központ is a nyakamon ül, de tény, hogy közeleg a nap, hogy egyet magamévá teszek, csak még nem történt meg a nagy egymásra találás. Bár tegnap is elkélt volna egy kétkerekű, mert a mesterképzésesekkel grill party volt a delfti tó partján, amire biciklis hordába verődve mentek ki az emberek. Én busszal vágtam volna neki, de úgy esett, hogy a kanálisból kikandikált egy kormány, amit megcsippentve kiderült, hogy egy bicikli bújik meg a kormány mögött teljes vértezetben. Lecsutakolva a paripát a békanyáltól és a tavirózsa leveleitől, fel is ugrottam a hátára és kinyargaltam a tett színhelyére. Ott aztán elajándékoztam az első járókelőnek (így teljes a körforgás), vagyis hazafelé egy csomagtartón utaztam, aminek fájdalmas emlékét a legmeglepőbb helyeken felbukkanó izomláz őrzi. 

Nem egyszerű mutatvány volt az éjjeli; egyik kezemben parázs csiholó, másikban grill sütő állvány, féloldalas lovagló ülés (nőiesség és stílus mindenek felett), folyamatos menet közbeni ülőhelyzet változtatás (lévén, hogy az egész utazó cirkusz súlypontja is állandóan változott), homlokomat pedig az enyhe alkoholos befolyásoltság alatt levő fuvarozóm megtömött hátitáskájának tapasztottam, így akadva egy viszonylag stabil pontra. Erre szükségem volt, mert ez az inerciarendszer a legjobb indulattal sem volt nevezhető egyenes vonalú egyenletes mozgást végzőnek (így a newtoni fizika axiómái sem érvényesültek). Egy szó, mint száz: elég kényelmetlenül utaztam. A buli amúgy elég kellemes volt, de a legjobb mégis csak az volt, hogy végre földieImre találtam, akik nem ejtettek becsületfoltot a magyar néven és ittak becsülettel mindenkivel rövidet is, hosszút is. Én eközben Dél-afrikai száraz rozét szopogattam, amit - minthogy nem váltotta be a hozzá fűzött, elég naiv, reményeimet- osztogattam is nagy szorgalommal. 

A bicaj kultuszát mi sem bizonyítja jobban, mint a reggeli, középkori vitéz játékokra emlékeztető akadálypálya, amin végig kell verekednem magam, hogy eljussak az egyetemre. Vannak a legváratlanabb pillanatban felbukkanó akadályok, amiket ki kell kerülni, átugrani vagy eltarolni, aztán a canga-sánc végeláthatatlan láncolata, amit nem nehéz áttörni, de a legnehezebb mégis az, mikor a sáncok közt kell lavírozni (a középkori akadálypálya lengő pengéi elmehetnek a sunyiba ehhez képest). Ilyenek tehát a reggeleim: pupilla kitágulva, pulzus az egeket veri, koncentráció 120 %-n, vagyis életösztönöm a legmagasabb fokozatra kapcsolva. Újabb érv amellett, hogy beszerezzek egy cangát; megszoksz vagy megszöksz alapon ez tűnik a járhatóbb útnak.

Első benyomásként elmondhatom, hogy azért van itt is olyan, ami az otthonra emlékeztet. A munkások közül itt is az 5-ből csak 1 dolgozik (a többi az ásójára könyökölve azt az egyet biztatja), itt is az alkohol és az étel áll központi helyen a mindennapokban, és itt is ....hm, azt hiszem ennyi. Különbségből viszont van elég. Itt, ha a diák órán kérdez nem strébernek, hanem érdeklődőnek tartják, a pontosság alapkövetelmény, az emberekben rendőrök láttán nem áll vigyázzban a sz*r is (elnézést a vulgaritásért, de a kontextus megkívánta), hanem mosolyogva köszönnek nekik,  de ami a legszokatlanabb és otthon nem tapasztalt, hogy takarítás közben talált szőke hajszálak már csak kis valószínűséggel az enyémek.

Ehun van e van pár kép a tág ( https://picasaweb.google.com/saragnus/Delft?authkey=Gv1sRgCInIjua567qBhQE ) 
és a szűkebb ( https://picasaweb.google.com/saragnus/Nieuwelaan?authkey=Gv1sRgCPuHpoGcoLPJ8AE )életteremről.      

Fogyasszátok egészséggel!

Végezetül pedig egy Spock bölcsesség így a végére, ha már ma Star Trek szülinap van: 

http://www.youtube.com/watch?v=C9zEj4Xl5qQ#t=0m19

Most pedig rohanok katasztrófa-turistáskodni (egy emelő szerkezet az útra talált pottyani), de előtte púder az orra, ha benne lennék  az esti hírekben. Majd integetek a kamerába, sasoljatok! 

Ave!

Pilot testing 1,2,3...1,2,3...

A sarimari.blogspot.com-ra egy maláj selyemkelme futtató cég már lecsapott, így fejet hajtva az "imperialista, kapitalista...trapista"(/Hofi) hatalmak előtt én kicsinyítőképzővel dolgozom, mert az olyan bájos (személyiségemet ellenpontozandó).No, de csapjunk bele!

Ééés igen, itt egy újabb -a világ gépezetében porszem (bár inkább molekula vagy proton, de leginkább kvark)- kaliberű blog. Akkor mi végre is? A keresztény filozófia vagy a materialista világnézet fejtegetései helyett érjétek be egy ,,csak azér' is"  válasszal. Ide evett a fene Hollandiába, or tu bí mó priszájsz: Delftbe. Itt fogom lehúzni a mesterképzésem éveit, ami két év. Ám ahogy azt minden egyetemet meg(túl)élt, vagy a meleg ölét még élvező kolléga tudja, ez az időintervallum rugalmas és az n+x képlet írja le, ahol n a tervezett éveket, az x pedig opcionális, a nem negatív racionális számok halmazán (Df  = R, Rf = [ 0 ; ∞ [ ) értelmezett érték.

Most, hogy elvesztettem a potenciális olvasóim nagy részét (Édesanya hótzicher kitart- hajrá, Anyu), beszélhetünk a hüvelygombáról. Tudta, hogy 4 nőből 3 szenved ettől élete során legalább egyszer? Szerintem 4 nőből 4, csak az a kis prűd 4. nem vallja be vagy 1) még nem járt uszodában, tengerben, folyó vagy álló vízben, 2) még áll a tulipánja, 3) steril szobában fotoszintetizál, esetleg a 2) és a 3) együtt, ami elég fergetegesen hangzik.

És most, hogy az olvasószám tekintetében többesszámról már a legjobb indulattal sem beszélhetek és talán az az egy árva lélek is csak merő optimista feltételezés a realitásoktól mentes kicsi fejemben, belefogok a valódi mondandómba. És ha már nem kevés szenvedés árán létrehoztam ezt a blogot, kiválasztottam ezt a végtelenül kreatív hátteret, akkor talán tartalmat se ártana önteni belé; elválik, hogy ez, hogy szuperál majd...

De addig is: ha Hollandia, akkor bicikli (ígérem, lesz majd tulipán, sajt, szélmalom és fapapucs is -csak, hogy egy sztereotípia se maradjon ki). Első bejegyzésem paripája: pink. 

Hogy egészen pontos legyek a magentától és fuksziától jóval púderesebb rózsaszín ez, de a babarózsaszíntől azért inkább a mély-rózsaszínbe hajló. Ezt azoknak emelném ki, akik szerint a barack nem szín, hanem gyümölcs, vagyis azon Y-kromoszómákat birtoklóknak, akik 16 színből álló palettával operálnak és büszkék rá. Pink, mert a csibe, aminek a hátán Hollandiába röpültem ilyen színű. És pink, mert ez egy olyan szín, amivel szemben nem lehetünk közömbösek; lehet utálni, lehet szeretni, de nem lehet elmenni mellette, és a mostani helyzetemet ennél jobban talán le sem lehetne írni.

Groetjes uit Delft!