Szomorú vasárnap

Alcím: „Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”

Tűzköpőként a tűzköpő olaj kupakját, negyed évszázadot magam mögött tudva pedig a gyerekzár ördöglakatát nem tanultam meg hatástalanítani. Hollandia pedig -a közvélekedéssel szemben- nem a sajtok és a fapapucsok, hanem a határidőnaplók és gyerekzárak országa. Ezek mellett az ablakok és függönyök különleges viszonya megérdemel pár sort. Itt ugyanis e kettő nem kevésszer kerül egzisztencia válságba egymás létezése miatt. Talán van az a dimenzió, ahol az egyik létezése nem kérdőjelezi meg a másik meglétét. Sőt, talán ebben a tökéletes dimenzióban egymás feltételezői. Hollandia nem ez a dimenzió. Itt az ablak nem feltételez függönyt, ha mégis, akkor anomália van a mátrixban. Ilyenkor a rendszer igyekszik visszatérni egyensúlyi állapotába. Addig is, a kvázi-statikus állapotról egy lehelet vékony textília gondoskodik. Ránézésre függöny, funkciója szerint viszont mégsem az. Egyszóval: talány. És hótsicher, hogy a holland függöny is gyakran teszi föl a kérdést miközben mindenki csak átnéz rajta: „mi végre vagyok itt a Földön?”


Ennek következménye, hogy itt bevett gyakorlat a másik életterébe bámulni, ahogy elhaladunk az utca és otthon közt határsávot képező nagy, elfüggönyözetlen ablak előtt. Az utcákat járva a filmművészet remekeinek egy-egy jelenete tetten érhető, és ami a legfurcsább, szinte kitapintható. A legtöbb házban természetesen echte Hallmartos szirup megy: papa, mama, nagymama, gyerekek Mosolyországban. Utóbbiak fakocka rakosgatása és kifestőzése a tökéletes szimbiózis langymeleg lebegésének harmóniájában telik. Nincs itt első vérre menő harc a kis Jan és Matheijs közt a színes ceruzákért vagy leszámolás, mert Marijke homokvárát Jurgen és Stijn le találta pisilni, mert Marijke nem emelte föl nekik a szoknyácskáját. Á, azok a szép ovis napok! A Holland emberpalánták már a jólét agytompító békejét élvezik -arcukon a majd' minden ház polcán ülő Buddha szobor bárgyú mosolyával. Épp ezért van, hogy kedvem szottyan eljátszani a kéjes gondolattal, hogy az idilli holland Lila Akác köz összes lakójának szeme láttára összekeverem a szelektív hulladékot. Az üveget a papírral, a műanyagot a háztartási szeméttel, a papírt a műanyaggal, az háztartásit a papírral meg az üveggel meg a műanyagot ay üveggel meg a papírt a mindennel és a háztartásit is mindennel és mindent mindennel és áááááá! Álom, édes álom. Ugyanebben az álomban mangalicazsíros kenyeret eszek hagymával és pirospaprikával. No, de vissza a valóságba, vagyis ebbe a hallucinációba, aminek címe: Hollandia esete a függönnyel.  

Ahogy tovább sétálunk egy amerika romantikus vígjáték filmkockái pörögnek a szemeink előtt: a pár gyertyafényes asztalnál ül és egy tányérből spagettit szürcsöl. Egy óvatlan pillanat és a spagetti tészta két végén az erős vákuumszivattyúzást végzők ajkai forró csókban olvadnak össze a paradicsomos húsgolyók fölött. Fjajhh. A látvány úgy beleégett az agyamba, hogy azóta nem eszem hosszú tésztát. Ki tudja, egyik percben még gyanútlanul fogyasztom a spagettimet, a másikban már egy vérszegény holland terem a tésztám végén. Ilyen kockázatot nem vállalhatok föl. Aztán vannak a szürreálisabbnál is szürreálisabb kimerevített filmrészletek; ilyen a Jelenetek egy házasságból vagy a Közöny pillatképei.


Ezt hagyom itt pénteken. Hollandiát, az ellentmondások országát.  Meglehet, a felületes szemlélődő könnyen abba az illúzóba esik, hogy ez itt maga a mennyei rendezettség földi manifeszteciója. Pedig nem az. Tény, hogy Hollandia minden szárazföldi négyzetcentimétere és víztérképe jobban megtervezett, mint Disney Land és itt a villanyrendőrök (beleértve a gyalogosokét is) nem csak színváltozós utcai dekorációk, mint olyan sok helyen a világon. Viszont a fejekben nagyobb a felfordulás, mint egy kenyai menekülttáborban. Sicher, hogy azok is pislognának, ha látnák a hollandok kusza értékrendjét. Igaz, nem véletlen a jólét. A Holland kéz odatapint, ahol a parazita lapul és egy sebész pontosságával nyitja föl bőrt és távolítja el az idegen testet, avagy a problémákat. Gyorsak, egyenesek és hatékonyak. Ahogy a Philips is. Ezért készítenek beható elemzést az összes dolgozójukról, hogy feltérképezzék, azok milyen munkakörben mozognának otthonosan, ergo hoznának több pénzt a konyhára. Az elemzés azért több, mint jellemrajz; irányt mutat, fejlődésre és tudatosságra int és mintegy kezelési útmutató is a közeli kollégáknak. Ezzel elejét vehetik a félreértéseken alapuló feszültségeknek és az egymás melett elbeszéléseknek, vagyis a párhuzamos monológoknak. Öt napja kaptam kézhez a rólam szóló elemzést. Egy sereg agykurkász beható vizsgálatának az eredménye ez és egy látszólag összefüggéstelen szavak halmazából álló teszten alapul. 

Előljáróban annyit, hogy ki kellett vezetni engem a teremből, mert ha hihetünk a tanúk elmondásainak, akkor úgy elsápadtam, hogy a hátam mögötti fallal tökélesen összepasszoltam (stílusosan rosszul lenni is tudni kell). A teszt eredménye: a színkerék ezen színárnyalatán egyedül állok, a többi népes. Faltam a mélyzöld színű aktába csomagolt papírköteg oldalait, mint egy kiéhezett vadállat. Alig kaptam levegőt, a tüdőm borsónyíra zsugorodott és éreztem, hogy minden vér a szívembe tódul, az ujjaim elfehéredtek és megdermedtek. A Sári feketén-fehéren című műremek, ami, most már elmondhatom, kész dráma, egycsapásra felforgatott mindent. Minden, ami abban a füzetkében rólam szerepel szöges ellentéte annak, amit a világ, a velem legbensőbb érzelmi kapcsolatban állók rólam valaha hittek vagy mondtak. Sosem tudtam, mi az a szívemet örökké facsaró érzés, a szorongás sok baráti vagy családi összejövetel után. Már tudom. Az értetlenség. Hogy a vélt énemet gazdatestként éltem meg. Hogy olyannak mondtak el, amit sosem értettem, bizonyítékát végtelenül kétségbevonhatónak, alapját pedig ingoványosnak éreztem. Szükséges rossznak éltem meg, hogy többen gyűlülnek, mások meg éppen a fellegekig magasztolnak olyanért, ami szerintem nem vagyok. Ezért lassacskán magam is kezdtem elhinni, hogy okos vagyok és erős, jellememből fakadóan nincs bennem empátia, hideg vagyok és elnyomok másokat, a versenyek első díjai és az ösztöndíjak egymást érő sorozata státuszom örök megerősítései. Eszközök és nem cél. „Miért nem tudsz örülni a sikereidnek?” Kérdezték -megszámlálhatatlanul- sokan, és gyakran indulattal. Zavaromban kitaláltam valamit. De az igazság az, hogy nem én nyertem meg az országos vitorlás bajnokságokat, nem én nyertem tanulmányi versenyeket és köztársasági ösztöndíjakat, nem én, valaki más. Láttam, ahogy lépdel az oklevél vagy serleg felé, de úgy néztem, mint más a színdarabot -kívülről. Nem az én érdemeim voltak azok, csak a lányé, akinek azt mondták erős és okos és imád versenyezni, de mindenekfölött győzni. Most már tudom, gyűlöltem minden percét az összes versenynek és megmérettetésnek.

A jellemzésem első bekezdése:

„Sára alkalmazkodó, az események és mások irányítására nem mutat érdeklődést. Szeret a háttérben maradni és bár karaktere érdemessé tenné az uralkodásra, végtelenül alacsony önbecsülése ezt nem teszi lehetővé. Könnyű megfélemlíteni és az aggresszióra összeroppan. Egyenes kommunikációt kell kiépíteni vele, ha azt érzi, nem a teljes igazságot mondják el neki, erős hajlamot mutat az önkorbácsolásra. Ez a destruktív magatartás erősen hatákonyságrontó és sok időt felemészt, mert csakis a racionális magyarázat oldhatja ezt föl. Szereti a részleteket, hajlamos a befodulásra, ami megrémítheti és frusztrálhatja a körülötte dolgozókat. Könnyen beilleszkedik és nem igyekszik megváltoztatni a körülötte lévőket, filozófiája: élni és élni hagyni.”

Ezek szerint ép vagyok, csak kicsit más. Olvasni, írni, szavalni, énekelni, táncolni szeretek. Mindezeket magamnak, de akár másnak is, akit épp érdekel. Ami versenyek ezekről szóltak, azok diadalát megéltem, még ma is beleremegek. Soha máskor nem éreztem jobban, hogy élek, mint Dengeleghinéként a megszeppent csöndbe suttogni hogy „Gábriel, Gábriel, Gábriel, árnyékodért selyem ingem ázik el” vagy eszméletvesztésig Mefisztó keringőjében örvényleni ahogy a „fagylaltszínű ruhákkal felhabzik, forr a bálterem”. Ez persze nem azt jelenti, hogy színésznő lennék inkább, sőt. Nem vagyok annak való. Ahogy a blog írásaim sem éppen aratnak osztatlan sikert. Több kérés is jött már, hogy írjak egyszerűbben. Nem értem. Számomra a mondatok szövetébe fonódó szavak térben és időben való felbukkanása  nyilvánvaló összefüggések ok-okozati sorozata; nem mesterkéltek, de nem is véletlenszerűek. Nem patikamérlegen méricskélem és nem is lózabolóval. A jellemem fölött felületesen szemlélődők pedig még arra a téves következtetésre juthatnak, hogy a szavak alaknyerése a tenyerem és ujjaim irányított mintázatkövetése vagy éppen ellenkezőleg: zabolátlanságuk eredménye. Pedig egyik sem igaz. Egyszerűen csak a fejemben minden más lehetőség -lépésszaporítás vagy akár ritkitás- eleve kizártnak tűnik, mert akkor a szavak láncolata vak szemre tévedne és menten lefutna. Néha meghajlok a kérés fölött és leírom, mi történt velem. De ahogy már a legelső bejegyzésemben írtam: „nem ígérek naplóbejegyzéseket; helyettük olykor lesznek hangulat-fröccsök, pillanatkép-koktélok (,,rázva, nem keverve" /J.Bond), máskor meg kerítésszaggató gondolatok némi gyümölcsággyal megbolondítva.” Sosem akartam elmesélni a történetemet. Ezért a facebookos inaktivitásom és a töretlen viszolygásom a mobil telefonoktól. Felesleges ez a sok életjel adás. Ha nem ide, akkor papírra kerülnének ezek a bejegyzések. Az asztalfiókomnak minden áldott nap írok, ide mégis csak többhetente (van, hogy 9 hónap után) merek kitenni valamit.

  

Szomorú ez a vasárnap, mert bár újjászülettem, előbb ehhez meg kellett halni. Picit félek is, mert tudom, hogy sokan próbálják majd az elemzés eredményét vitatni és gúnyolni. Szomorú ez a vasárnap, mert bár fellélegezhetek, hogy azok, akik megvetettek, nem engem bántottak, hanem a vélt Sárát. De ezzel együtt azok szeretete sem volt valós, akik a képzelt énemet szerették. Akkor tehát senki sem gyűlölt és senki sem szeretett? Ha belegondolok, hogy pszichológusi kezelésre mentem a előző „kedvesem” kérésére... és sajnos nem ő volt az első, de ő volt az utolsó, akinek rágalmazásai halló fülekre találtak. Egészsséges vagyok, leírni is szokatlan. A felocsúdás élménye olyan vérlöket volt a szívemben, hogy a billentyűk is kiakadtak, sőt, azt éreztem, menten kiszakadnak. Most indul a hangszer újrahangolása húrrol húrra: Sára vagyok, 25 éves és már öt napja tiszta.