Muslinca

A kép illusztráció, de a valósággal való egyezés nem a véletlen műve

Ahogy a konyha padlón ültem fél kiló őrölt kávéval nyakon öntve, konstatáltam, hogy ezért igazán nem volt érdemes kikelni a meleg ágyamból. Akkor már persze késő volt. Minderről a muslinca és a hórihorgas lakótársam tehet (nem ebben a sorrendben). Ramin, az iráni cellatárs, a kávét arra a polcra tette, aminek létezését ezidáig csak feltételeztem és úgy emlegettük, hogy a tudodmelyik. Végiglapozva a konyhaszekrények ajtajait, nyilvánvalóvá vált, hogy a kávésdoboz csakis ott lehet. Hát ezt érdemlem én, a lakótársak gyöngye, aki még a wc ülőkét is fölhajtja maga után? Ott álltam mongól eleinket idéző szemekkel és koffeinért remegő testtel. Vízióm volt; én voltam Aliz, 22-es csapdában és 18-as karikás ruhában;  ahhoz, hogy felérjem a polcot, kávét kell innom, és ahhoz, hogy kávéhoz jussak fel kell érnem a polcot. Értelmi képességeim globális minimumán a konyhabútor megmászása jó ötletnek tűnt. Egy egészen rövid pillanatra úgy is tetszett, hogy a pultnak feszített bal térdkalácsom és pár nyámnyila ujjacska a szekrény alsó polcán elegendő alátámasztást nyújtanak majd a sikeres KV-iNváZzzIóhoz. A gyűrűsujjam hegye már érintette is a hideg bádog dobozt, ráfordultam a célegyenesre. A számat nagyra tátottam, így is nyerve néhány értékes millimétert az állkapocs allokációmmal. Ebben a pillanatban egy raj azonosítatlan repülő objektum csapódott a gégefedőmnek és tripla leszúrt Rittbergereikkel zárva haláltusájukat elhagyták az élők sorát. (Naná, hogy a torkomon csúszott le valamennyi) Tetteik egyenes ági következményeképp az alátámasztásaim egyszerre eltűntek és egy 5.9-es gyakorlattal zártam a magánszámom. Ma reggel nem ittam kávét, de megfogadtam, hogy a muslincák nyomába eredek. (folyt.köv.)